Képviselőházi napló, 1910. XVIII. kötet • 1913. január 22–márczius 15.

Ülésnapok - 1910-440

kkO. országos ülés 1913 márczius 3-án, hétfőn. 99' T. képviselőház! Különösen ragadott meg a vallás- és közoktatásügyi minister urat képviselő igazságügyminister ur azon nyilatkozata, hogy ő nem barátja ugyan az automatikus előléptetésnek, azonban a kiváló érdemeket igenis honorálni kell. (Elénk helyeslés.) Ezt teljesen magamévá teszem* és megvallom hogy nem egyszer, sőt majdnem mindennap találkoztam olyan tanitó urakkal, akik különösen hangoztatandónak mondták azt, hogy automaticze léphessen elő kivétel nélkül mindenki, és többnyire hozzátették hamiskásan, hogy »hiszen máskülönben majd azokat fogják előléptetni, akik korteskednek«. Ámde megfigyeltem, t. ház, hogy ez ellen épen azoknak volt kifogásuk, akik maguk is korteskedtek, (Ugy van ! ügy van !) és emiatt elhanyagolták az iskolát, — természetesen akkor a saját meggyőződésük kedvéért korteskedtek — és amikor az iskola elhanyagolása miatt megbün­tették őket, akkor azt mondták, hogy politikai áldozatok, (ügy van ! ügy van !) Még egy körülményt nem hagyhatok meg­említés nélkül. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon szi­vesen láttam volna, ha e törvényjavaslatból eli­rnináltatott volna a lakáspénzekre vonatkozó divergens intézkedés. (Élénk helyeslés.) Tényleg áll az, amit az igen t. előadó ur felemiitett, hogy a felekezeti tanitók legnagyobb részének megvan természetben a lakása, és azért ezeket alig érinti az illető szakasz. Nagyobb részüknek igenis meg­van a lakásuk, de azon a kisebb részen sem szabad sérelemnek esnie, mert azt hiszem, hogy a tör­vényhozásnak nem az az intencziója, hogy bárkit is mellőzzön, (Elénk helyeslés.) hanem hogy min­denkinek egyenlő mórtékkel mérjen. (Elénk he­lyeslés.) Ezzel be is fejezhetném szerény felszólaláso­mat, ha nem tartanám szükségesnek az egyenlő­ség kérdésére vonatkozólag még egy körülményt felhozni. (Halljuk!) Rendkívül örülök, hogy ugy az előttem szóló t. képviselő ur, valamint az el­nöki intézkedés is azt czélozta, hogy a két törvény­javaslat együttesen, kapcsolatosan tárgyaltassék, annál is inkább, mert az időszaki sajtóban azt hallottuk hangoztatni, hogy mindenekelőtt az állami tanitók lennének kielégitendők; itt-ott a bizottsági tárgyalások alkalmával is ilyen hú­rokat pengettek, hogy először elégitsük ki az állami tanitókat. De hiszen az a 21.000 hitfelekezeti és községi tanitó épen olyan szolgálatot tesz a magyar államnak és a nemzeti fejlődésnek, mint az állami tanitó, (Elénk helyeslés.) és szomorúan állana a magyar népnevelés ügye, ha ellenkezőleg volna. (Ugy van,! Ugy van !) Egy pillanatig sem kétel­kedem, hogy túlnyomó részük megteszi a köteles­ségét, és szomorú volna, ha nem tenné meg. En volnék az első, aki az államhatalmat arra kérném, hogy legyen bár akármilyen felekezetű, legyen bár az én vallásombeli, azt a felekezeti tanitó büntessék meg, ha kötelességének nem tesz épen ugy eleget, mint az állami tanitó. (Elénk helyeslés.) Hangoztatom, hogy adjuk meg annak a nép­nek a lehetőséget arra, hogy értse is meg azt, amit tanul; hogy az iskolában ne csupán szavalni és énekelni tanuljon, — amire azután azt mond­ják, hogy magyarul szaval, magyarul énekel — hanem oktassák, neveljék, és ha azt igazán meg­szerezte, és ha elvégezte azt az iskolát abban a szellemben, amint annak lehetőségét a magyar törvény neki megadja, akkor igenis czélját éri a népnevelés. A fődolog az, hogy ennek a hazának lelki­ismeretes, becsületes hazafiakat neveljünk, bár­mily nyelvűek, bármily vallásnak legyenek is, de egy szívvel, egy lélekkel ragaszkodjanak a hazához. (Éljenzés és taps.) T. képviselőház! Körülbelül befejeztem be­szédemet és báró Eötvös József szavaival zárom, aki azt mondta 1868-ban, hogy ha mi a szivre hallgatnánk, mindnyájan megszavaznék az ösz­szes kívánalmakat, de a sziv mögött áll a kétszer kettő négy, és ezzel számolnunk kell. Azok után, a miket a vallás- és közoktatás­ügyi ministert képviselő igazságügyminister ur mondott, én teljesen meg vagyok nyugodva és annál a bizalomnál fogva, amelylyel a kormány iránt viseltetem, mindkét törvényjavaslatot elfo­gadom általánosságban a részletes tárgyalás alapjául. (Elénk helyeslés és éljenzés. A szóno­kot számosan üdvözlik.) Szojka Kálmán jegyző: Damián Vazul! Damián Vazul: T. ház! Midőn a törvény­javaslathoz szólok, mindenekelőtt kijelentem, hogy magam is azok sorában kívánok lenni, akik a tanítót a népoktatás fejlesztésében hat­hatós tényezőnek ismerik el. Mondva is van, hogy a tanitó tulajdonképen az iskola, mert ő önti bele a szellemet, az életet. Egyetértek azok­kal is, akiknek az a felfogásuk, hogy a maga magasztos hivatását csakis ugy végezheti jól, ha anyagi gondok nem akadályozzák a népnevelés problémájának a megoldásában. De, t. ház, egymagában a tanitó anyagi helyzetének a javulása még nem biztosítja a népoktatás sikerét, szükséges még egy másik tényező is, amelynek segítségével azután a tanitó csakugyan végezheti azt a jelentős kötelességét, teljesítheti hivatását és ez a tényező abban rej­lik, hogy a tanítás a gyermekek anyanyelvén végeztessék. A törvényjavaslat a tanítóság anyagi érdekeit részben felkarolja, de a nyelvi kívánal­makat egészen figyelmen kívül hagyja. Hogy mennyire fontos a népoktatás általános előmoz­dításában a nyelv kérdése, ezt többszöri felszó­lalásomban, különösen az 1911. és 1912. évi költségvetés tárgyalása során bővebben indokol­tam. Ugy látszik, hogy a jelenlegi kultuszkor­mány sem akar okulni a múlt szomorú tapasz­talatain, hogy az 1907 : XXVI. t.-c. rendelke­zéseiben olyan módosításokat is javasoljon, me­lyek felkarolnák hazánk összes néjieinek kultur­érdekeit. Csakis e két tényező együttesen adja meg az iskolának azt a hathatós erőt, hogy az országot reformálhassa.

Next

/
Oldalképek
Tartalom