Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.
Ülésnapok - 1910-429
516 ; Í29. országos ülés 1912 deczember 17-én, kedden. technikailag ily körülmények közt, amint a t. előadó ur helyesen megmondta, az adóreform keresztülvitele rendkívüli nehézségekbe ütközik, de azért is, mert elvégre a pénzügyminister maga is kijelentette azt, hogy még fiskális szempontból is a leghátrányosabb dolog volna, hogy ha az uj adóreform alapján az első kivetés oly körülmények közt történnék, mint a mostaniak. T. képviselőház ! Amint azonban teljes őszinteséggel feltárom azon indokokat, melyek alapján én az adóreformnak 1914. január 1-éig való elhalasztását helyesnek tartottam, ugyanazzal az őszinteséggel fogom megmondani azt is, hogy miért nyugodtam bele ennek daczára a pénzügyminister ur propozicziójába és az appropriaczionalis törvényjavaslatban foglalt azon formulába, mely ma a t. képviselőház előtt fekszik. Én világosan látom egyrészt azt, hogy fájdalom, a közgazdasági viszonj^ok mai alakulása nem olyan, hogy még igen nagy optimizmussal is számithasson valaki arra, hogy az év közepéig oly tetemesen változott közgazdasági állapottal álljunk szemben, mely a pénzügyministert, kinek előrelátásában és kiváló szaktudásában megbizom, arra birja, hogy az adókivetést mégis eszközölje. Világosan látom azt is, hogy ez az év közben történő kivetés olyan technikai nehézségekkel járna, melyeknél nem akarok immorálni, de a melyekre akárhány példát lehetne felhozni, hogy már ez a körülmény is feltétlenül vissza fogja tartani a pénzügyministert attól, hogy ezt a kivetést év közben eszközölje. Én tehát röviden és őszintén kimondom, hogy azt a formulát, melyet az appropriaczionalis törvényjavaslat tartalmaz, az adóreform életbeléptetésének 1914. január 1-éig való kitolásával telj esen egyértelműnek tekintem. (Igaz ! TJgy van !) De el kellett fogadnom az appropriaczionalis törvényjavaslatban foglalt formulát azért is, mert nem tudtam elzárkózni az igen t. jDÓnzügyniinister ur két indokától, melyek a pure et simple való elhalasztástól visszatartottak. Az egyik az, hogy teljesen igaza van a pénzügyminister urnak, mikor ő egy bekövetkezendő egész esztendőre nem akarja a maga pesszimizmusának hivatalos bélyegét rásütni. (Helyeslés.) De igaza van akkor is, mikor az adóreform elvi vivmányait, melyek tényleg megvannak és melyeket minden agitáczió daczára igazságosan senki sem tagadhat, meg akarja védeni legalább a formai életbeléptetéssel azzal szemben, hogy egy ideges, mint az előadó ur mondta, hisztérikusan ideges közvéleménybe beledobott agitáczionális frázisokkal újra belevigyük e vívmányokat az osztályküzdelmek kellő közepébe. (Helyeslés.) és újra veszélyeztessük azokat az eredményeket, melyek elvégre kompromisszumok alapján jöttek létre, melyek az utólagos javításokkal, ha hibák fennállását nem is lehet tagadni, mindenesetre nagy eredményeket jelentenek, miért is az osztályharezok lehetőségig való kikerülésére minden lépés megtételét én is, miként a pénzügyminister ur, feltétlenül helyesnek tartom. (Helyeslés.) Viszont, ha már felmerül itt az a kérdés, hogy az adóreform elhalasztása iránt indított kampány kulisszái mögött tulajdonkép az adóreform radikális megváltoztatásának tendencziája áll, talán nem egészen felesleges ezzel a kérdéssel világosan szembenézni. Én azt hiszem, és épen ez az, a mit legerősebben hangsúlyozni kívánok, hogy a közgazdasági viszonyok, melyek véleményem szerint teljesen alapos jogot szolgáltattak mindenkinek arra nézve, hogy a reform életbeléptetésének elhalasztását kívánja, semmiféle jogalapot arra nem szolgáltathat, hogy épen a mai viszonyok miatt sürgesse a törvény reformját, (Helyeslés.) mert ha rossz ez a törvény, akkor ép olyan rossz lesz jó közgazdasági viszonyok között, mint közgazdasági krizis idején. (Ügy van ! a jobboldalon.) Ezeket a mai viszonyokat igenis fel lehet használni arra, hogy halasztást kívánjunk, de nem lehet felhasználni arra, hogy a viszonyokra támaszkodva olyan változtatásokat kívánjunk, amelyek normális viszonyok között tárgyilagos megítélés szerint sem helyesek. (Helyeslés.) És én nem is hiszem, hogy van ilyen komoly tendenczia. Konczedálom azt, hogyha már valaki a törvény hibáit, fogyatkozásait, ferdeségeit belátja, azokat orvosolni kívánja, de nem lehet elzárkózni a kormány ama áUáspontja elől, hogyha ez a vélemény fennforgott, már két alkalom is kínálkozott kifejezésre juttatására ; az egyik alkalom, amikor először halasztottuk el a reformot, a másik, amikor a noveUát terjesztették be. Azt pedig, hogy itt valaki osztálypolitikát akarna csinálni rossz közgazdasági viszonyok között, vagyis olyan politikát, amely a közgazdasági élet beteg testéből kivan élősködni, én el nem hiszem, (Helyeslés.) és minthogy ennek a tendencziának létezését tagadom, kérem a t. házat és óva intek mindenkit, hogy talán a pillanatnyi idegességből felmerült túlzásokat ilyen tendencziának ne tekintse, azokat ne ítélje így meg, mert tisztán a helyzet félreismerése az, ha valaki ezekben az ideges momentumokban ilyen fajta tendencziát vélne látni. (Helyeslés a jobboldalon.) Ugyanennek a nagy idegességnek kell tulajdonítani Budapest fő- és székváros szombati bizalmatlansági határozatát. Azt hiszem, senki nem vehette volna rossz néven Budapest fővárosától, ha a legnagyobb határozottsággal állást foglalt volna a maga közgyűlési határozatával az adóreformnak 1914 január l-ig való elhalasztása érdekében. Ehhez természetes joga volt, olyan álláspontot foglalt volna el, amelyet magam is osztok, amely ellen semmiféle kifogás nem lett volna tehető, azonban, hogy ha ehhez a határozatához a főváros ugyanakkor a kormány iránti bizalmatlanság határozatát is csatolta, azt hiszem, ebben a logikát megtalálni nem lehet, (ügy van ! ügy van ! a jobboldalon.) Amikor ugyanis a főváros közgyűlése ezt a határozatát meghozta, teljesen ismeretes volt már előtte az a formula, amely ma az appropriaczionalis
