Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.
Ülésnapok - 1910-362
382. országos ülés ÍÖÍ2 április 2-án, kedden. 3Í vényeit semmibe véve, politikai eljárásukat szentimentálizmusra alapítják. Ez az én meggyőződésem szerint egy nemzet ügyeinek intézésében, a hol csak reális tényeknek szabad és semmiféle imponderábiliáknak nem szabad beillesztve lenniök, a legnagyobb politikai hiba, sőt nem hiba, hanem végzetes bűn. (Vgy van ! a szélsóbaloldalon.) Hivatkoznak önök a nemzet hagyományos királyhűségére, megható színekben állítják elénk az ősz uralkodónak magasztos személyét és hivatkoznak azokra a megszámlálhatatlan jótéteményekre, a melyeket a nemzet a királynak felkent személye részéről élvezett. Hock János: A király junktimot kötött a Khuen lemondásához. (Zaj a baloldalon.) Elnök : Csendet kérek ! Bakonyi Samu : Azt hiszem, hogy itt, mint a törvényhozásnak egy személyem szerint igen csekély tagja, de mégis mint a szuverenitás azon részének, melyet a törvényhozás ezen háza képvisel a nemzeti felség fogalmában, egy atomja, hangsúlyozhatom, hogy alkotmányos életben a legnagyobb veszedelem a nemzetre, ha a szuverenitás két tényezőjét így állítják egymással szembe, a mint azt a t. ministerelnök ur tette. Egyfelől ott áll a nemzet mint humillime supplicans a király előtt, kérve a kormány által az ő alkotmányos jogainak, alkotmánybiztositékainak elismerését, másfelől odaállítja azt az ősz uralkodót, a kinek felkent személye iránt hódolatot hirdet szájával, de megbántja tetteivel: odaállítja az ősz uralkodót, mint a ki az alkotmányos biztosítékok általa kivánt értelmezésének ellene van. (Vgy van ! Vgy van ! a szélsóbaloldalon.) Ez egy magát nemzetinek nevező párt részéről hiba, végzetes bűn, mert egyszerre sérti meg a nemzeti szuverenitást, megalázván azt és a királynak a nemzet iránti hajlandóságát, a melyet magatartásával — mint monda — biztosítani akart. (Zaj.) A mi ennél is nagyobb és a mi igazán a legmegdöbbentőbb világításba helyezi azt a meggondolatlanságot, azt az eléggé meg nem büntethető politikai hazárjdátékot, a melylyel a t. kormány és a t. ministerelnök ur ezt a válságot felidézte volt, az az, hogy a magyar alkotmány ezredéves életét hozzáköti egy bármily magasan álló embernek, a ki a nemzetnek alkotmányos uralkodója, fizikai létéhez. Ez a tanítás, a mely a t. ministerelnök ur elvfeladásának mentségéül érvényesül, ez a magatartás egyfelől letiprása azoknak az örök időkre biztosított jogoknak, a melyek benne foglaltatnak abban az örök érvényű kétoldalú szerződéses megállapodásban, a melyet kifejezésre juttat az 1867-iki trónöröklési törvény, a mikor a felséges Habsburg-dinasztiát örökös királyi családdá teszi Magyarország alkotmányos uralkodójaként, másfelől pedig beleütközik az 1723-ban az u. n. pragmatika szankczióba foglalt megismételt kétoldalú megállapodásokba. Vájjon az 1687-iki és az azt követő 1723-iki rendezés csak oly értelmű és értékü-e a magyar alkotmányra nézve, hogy a mindenkori uralkodónak személyéhez van kötve KÉPYH, NAPLÓ 1910 1915. XVI. KÖTET, annak fentartása ? (Igaz! Vgy van! a szélsőbaloldalon !) Ha ez a tanítás, a mely ebben a mentségül felhozott tarthatatlan tényben megnyilatkozik, gyökeret tud ma verni ebben az országban, akkor igazán kétségbe kellene esni Magyarország alkotmányának jövendője felett. (Igaz! Vgy van! a szélsóbaloldalon. Zaj. Elnök csenget.) Az 1867. évi IV. t.-czik, a mely eltörli a fegyveres ellentállás jogát, az aranybulla 31. czikkében meghatározott jus resistendit, ennek az eltörlésnek fejében nemcsak az akkori királyt, Leopoldot és megkoronázott fiát, Józsefet köti le az ország törvényei mellett, hanem azt mondja, hogy (olvassa) : »Nem kételkedvén, sőt semmit bizonyosabbnak nem tartván, mint hogy ő fensége* — t. i. az akkor megkoronázott József — »és annak említett örökösei és más utódai az ő legszentségesebb Felsége előterjesztésében kifejezett jóságos atyai ajánlatának értelmében is ugyan e karokat és rendeket, nemkülönben utódaikat is összes ősi közös jogaikban, kiváltságaikban, szabadságaikban és törvényeikben az előbb említett hitlevelek czikkelyei szerint királyi uralkodásuk minden idejében kegyelmesen megvédik és sértetlenül megtartják.« A pragmatica sanctioval kapcsolatos 1723. évi III. t.-czikkben pedig azt mondja az országgyűlés —• és ezt szentesíti a király — hogy (olvassa) : »Hasonlóképpen utódai is, Magyarország és az ahhoz kapcsolt részek törvényesen megkoronázandó királyai az ország s az ahhoz kapcsolt részek karait és rendéit ugyanazon kiváltságokban és emiitett mentességekben és törvényeikben sértetlenül megtartandják.<< Az 1867. évi II. t.-czikkben foglalt "királyi hitlevélben, a melynek alapján ö felsége, most uralkodó alkotmányos királyunk megkoronáztatott és az alkotmányosan folytatott uralkodást átvette, ezen 1867. évi II. t.-cz. 5. §-ában ezt fogadja (olvassa) : »A mint fentebb az első pontban foglaltatik, valahányszor jövendőben ilyen koronázás Magyarországban országgyülésileg teljesítendő, (Zaj. Halljuk! Halljuk! a szélsóbaloldalon. Elnök csenget.) örököseink és utódaink, a koronázandó örökös királyok kötelesek lesznek mindannyiszor ezen hitlevélbeli biztositások elfogadását előrebocsátani és arra az esküt letenni.« T. képviselőház ! Az 1867. évi IV. t.-czikknek általam idézett szakasza ugy kezdődik, hogy: »nem kételkedvén, sőt semmit bizonyosabbnak nem tartván«. Az az eljárás, melyet itt és más parlamentáris államokban szokásos minden alkotmányos gyakorlattal szemben homlokegyenest ellenkezőleg a t. kormány követett, a maga eljárásának fedezésére, azt a biztosítékot, melyet a törvény érinthetetlen szentségnek állit, a kétségeknek örvényébe akarja lesodorni ? Nem hiszem ezt, t. képviselőház. Nem hiszem, hogy a t. ministerelnök urat ez a szándék vezette volna szorongatott helyzetéből való kibontakozási törekvésében, de állítom, hogy azok a rejtelmes nyilatkozatok, talán ugy mondhatnám, azok a 5
