Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-371

371. országos ülés 1912 május 6~án, hétfőn. 189 Sándor Pál: Egy sincs régi fékkel, mert légfék van az összes kocsikon ! Huszár Károly (sárvári) : Majd fogok számokkal szolgálni olyan kocsikról, amelyeken nincs légfék. A vülamos vasutasoknak általában 12 óra a munkaidejük. Ezen 12 óra alatt minden nap kivétel nélkül állva kötelesek szolgálatot teljesíteni. A fővárosnak óriási mértékben fejlődő forgalma minden pillanatban, minden perczben egy-egy uj képet, uj szituácziót tár elő, ami az idegeknek olyan megfeszitését vonja maga után, kogy e mellett a legjobb szervezetnek is tönkre kell mennie. Számba veendő még az is, hogy ezeknek a munkásoknak nem ugy, mint a többieknek, Hetenként, hanem csak kéthetenként van egy szabad napjuk és emellett szerződésileg vannak kötelezve még arra is, hogy adott esetekben még a 12 órán túlmenő szolgálatot is kötelesek teljesíteni, ami magában a szabályzatban is benne van. Szmrecsány'l György: Nem vagyunk tanácskozásképesek. Huszonhatan vagyunk! Szabó János: Nem kell! Polónyi Géza : Hogyne kellene ! Szmrecsányi György: Tanuld meg a házszabályt ! Elnök : Tessék csendben lenni! Huszár Károly (sárvári): Szükség volna arra, hogy valahányszor egy kocsit átvesz a kalauz, egy erre illetékes tisztviselő figyelje meg, hogy ez a kalauz legalább azt a néhány órát, amit még meghagytak neki pihenés idejére, tényleg erre használta-e és olyan embereket, — pedig ilyenekkel gyakran találkozunk a villamoson — akiknek arczárói leri, hogy egész éjszaka nem aludtak, no engedjenek a kocsira, mert ezt megkívánja az emberek életbiztonsága. Másik nagy baj az, hogy a vasárnapi munkaszünet áldásait ezek az emberek tulajdonképen egyáltalán nem élvezik és minden két hétben csak egy pihenőnapjuk van, ami a legminimálisabb dolog. Ha az igazgatóságban csak egy csepp szocziális érzék van is, akkor meg kellene adni ezeknek a villamoskalauzoknak, akik ilyen nehéz munkát teljesítenek, hetenként a szabadnapot vagy ha nem tudják ezt megadni vasárnap, legalább a hétnek egy másik napján adják meg. A legnagyobb megterheltetés azonban rájuk nézve az, hogy a főváros nehéz anyagi viszonyokkal járó lakásínsége és lakásdrágasága miatt ezen villamoskalauzok nagyobbára a végső stácziótól igen messze laknak és 12 órai munka után, akárhányszor egy félóráig, vagy egy óránál is tovább kell menniök, amíg a lakásukra érnek. Reggel pedig egy vagy másfél órával kell előbb hazulról távozniok, ugy hogy csak 4—5 órai pihenőjük marad naponként. Hogy az ilyen elcsigázott személyzet sem a figyelem, sem a lélekjelenlét tekintetében nem felel meg a követelményeknek, ez teljesen magától értetődő dolog. Olyan esetek is megtörténnek, hogy tapasztalatlan embereket állítanak villamoskocsik vezetésére, akik elkövetik azt a hallatlan brutalitást, hogy azon az emberen, a kin már végigmentek egyszer, zavarukban még másodszor is végighajtják ugyanazon kocsit. Ez pedig csak olyan személyzettel történhetik meg, amely kellőképen kiképezve nincsen. Az első követelmény tehát az volna, hogy a belügyi és kereskedelmi minister urak gondoskodjanak arról, hogy amint másoknak, pl. a soffőröknek és fiakkeres kocsisoknak bizonyos vizsgát kell letenniök, ezek a villamoskalauzok is az illető hatóság előtt kötelesek legyenek vizsgálatot tenni. Polónyi Géza: Ez ugy van, már nem lehet járni az utczán! Huszár Károly (sárvári): A másik nagy baj a szerencsétlenségeknél az, hogy a mi villamosvasúti megállóink, illetőleg vonalaink egyes utczákon a legképtelenebb módon vannak elhelyezve. A Thököly-uton például egymás mellett közel, alig másfél méter távolságnyira, két egymással szembejövő kocsi találkozik. A mentők is megállapítják, hogy a baleseteknek igen nagy százaléka ilyen helyeken fordul elő. Méltóztassék csak meggondolni, hogy a magunk fajta pesti emberekkel, akik ismerjük és tudjuk, hogy ezek a vasúti kocsik miként közlekednek, talán nem történhetik olyan könnyen szerencsétlenség, hanem a Keleti pályaudvaron, ahol tömegesen érkeznek meg és utaznak el az emberek, akik aznap jönnek be a fővárosba, amikor meglátják a maguk kocsiját és annak veszik az irányukat, sejtelmük sincsen arról, hogy a következő pillanatban egy másik irányból, egy méter távolságnyira, berobog a másik kocsi. Ez az oka akárhányszor a szerencsétlenségeknek. A hatóságnak tehát az összes kocsikat azonnal meg kellene vizsgáltatnia. A vasúti és hajózási főfelügyelőség, az iparfelügyelőség és a rendőrség révén értesültem arról, hogy számos kocsi a legrosszabb állapotban van. A kocsi elején lévő motorszekrény, a a fék stb. készülék olyan elhanyagolt állapotban van, hogy a balesetek legtekintélyesebb és legnagyobb része tisztán erre vezethető vissza. Vasúti kalauzok mondták nekem, hogy ha 50 lépésen belül látnak egy embert, aki vak, süket vagy sánta, a vágányokon keresztülmenni, nem képesek idejében megállni, mert vannak olyan kocsik, a melyeket 50 lépésen belül megállítani nem képesek. Olyan skandalózusak az állapotok e tekintetben, hogy ezen kocsikat azonnal ki kellene selejtezni és magának a hatóságnak kellene gondoskodnia arról, hogy ezen készülékek-, fékek és a többi szükséges készülékek, minden kocsin a legnagyobb rendben legyenek. A mentőkészülék kérdése is igen régi. Nyilatkozatot olvastunk egyik villamostársasági igazgató részéről, aki azt mondotta, hogy minden jó ötletet azonnal akczeptálna e tekintetben, akármennyibe kerül is az. Külföldön, bárhol járjunk, mindenütt látunk ilyen mentőkészu-