Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-367

367. országos ülés 191 Én utánajártam ennek a kérdésnek és köteles vagyok itt ezt a híresztelést megczáfolni. Azért érdeklődtem iránta, mert kizártnak tekintettem elejétől fogva, hogy a magyar képviselőház elnökéhez érkezhetett volna olyan okirat, a mely lemondást tartalmaz, anélkül, hogy az a magyar képviselőházban be lett volna jelentve, örömmel konstatálom, hogy ez nem is történt meg, hanem amint én a tényállást tudom — és ez kapcsolódik gróf Pejacsevics Tivadar képviselő ur nyilatkozatához is — az illető képviselő urak közül néhányan a horvát országgyűlésen jelentettek be lemondást, azonban az odavaló elnök ur nem volt abban a helyzetben, hogy a lemondást az országgyűlés elé terjeszthesse, mert nem alakult meg az országgyűlés, amennyiben azt rögtön feloszlatták, ugy hogy ez a kérdés a horvát országgyűlésen sem volt tárgyalható, annál kevésbbé kerülhetett tehát a magyar parlament elé. Igaz, hogy ebből az a néhány képviselő egy pár hónapig levonta azt a konzekvencziát, hogy a napidijakat nem vették fel. Később azonban lelkiismereti skrupulusuk megszűnt és felvették a t. képviselő urak ezeket a napidíjakat. (Derültség balfelöl.) Ezzel reasszumálva van ez a kérdés. Azt hiszem, a magyar országgyűlés szempontjából az a föltevés, hogy itt volnának lemondott képviselők, akiknek lemondása ide nem terjesztetett be, nem felel meg a tényeknek. Azonban ugyanennél az alkalomnál történt, hegy gróf Pejacsevics Tivadar képviselő ur, azt hiszem, valamennyiőj üknek nevében, 1911 február 4-én a képviselőházban tartott beszédében elmondotta, hogy mi a fájdalmuk a horvátoknak. Egyik fájdalmuk az volt, hogy ők eleinte csakugyan tanácskoztak afelett Horvátországban, hogy ők nem küldenek fel az országgyűlésre horvát képviselőket, de később meggondolták a dolgot s két panaszuk orvoslása esetén még a múlt országgyűlésre küldtek fel képviselőket. Ez a két pont volt: először a nyelvkérdés. A t. képviselő urak tudniillik odalenn diffikultálták az akkori elnök urnak azon álláspontját, amely szerint ő a kiegyezési törvény 59. §-a alapján a horvát nyelvnek korlátlan használatát bizonyos mértékig nem respektálta és csak korlátolt mértékben akarta azt akczeptálni. A t. képviselő urakat és barátainkat azután az akkori elnök ur megnyugtatta, hogy Magyarországon sohasem volt szándék ebben a nyelvkérdésben bárkinek a jogait korlátozni. Én egy izben már fejtegettem erre vonatkozó álláspontomat. Ma az idő rövidsége miatt csak ennyit akarok elmondani. Én feltétlenül tiszteletben akarom tartani mindazt, ami a horvátországi képviselők számára akár ezen, akár más területen a kiegyezési törvényben biztosítva van. Nekem mindig az volt az álláspontom, hogy az a nyelvre vonatkozó törvény egy lex imperfecta, t. i. a horvát képviselő uraknak meg volt ugyan adva a kiegyezési törvényben a horvát nyelven való felszólalás gÉPVH. NAPLÓ. 1910 —1915. XTI. KÖTET, április 16-án, kedden. ÍM azon vice versa tett és negyven esztendei praxisban meg is tartott hallgatólagos feltétel alapján, hogy a t. képviselő urak ezt csak mint jogfen tartó dolgot fogják érvényesíteni, minden országgyűlésen egy vagy két rövidebb beszédben jelzik ehhez való jogukat, de sohasem fogják azt mint tárgyalási nyelvet az országgyűlésen igénybe venni. Ennek megfelelőleg történt azután, hogy ez a dolog mint jus dormiens kezeltetett negyven éven át. Szentiványi Gyula: Justh dormiens! (Derültség jobbfelöl. Mozgás a szélsőbaloldalon.) Polónyi Géza: Azt mondhatnám erre, hogy önöknél Homeros alszik, ha t. képviselőtársam ilyen viczczekkel áll elő. (Zaj.) Én csak azt akarom mondani, hogy ez csak jus dormiensnek tekintetett, mert nyilvánvaló, hogy ha Magyarország területén a horvát nyelv mint tárgyalási nyelv akezeptáltatott, akkor gondoskodni kellett volna megfelelő gyorsírókról, fordítókról stb. Mindez azonban nem történt me? és pedig nem történt meg azért, mert igenis a horvátországi t. képviselő urak negyven esztendőn át respektálták azt, hogy a horvát nyelvet soha mint tárgyalási nyelvet nem érvényesítették. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Én most csak krónikás vagyok s a t. képviselő uralmak másik feltételét emlitem fel. Azt mondotta t. képviselőtársam akkori beszédében, hogy második főkifogásuk az volt, hogy a vasúti szolgálati pragmatikára vonatkozó rendelkezéseket nem tartják a kiegyezési törvénynyel összeegyeztethetőknek s azoknak törvényes módon való rendezését sürgették. A t. képviselőház tehát ma azon helyzet előtt áll, hogy e kérdésre is a t. képviselő urak holnap majd nyilatkozván, lesznek kegyesek tájékoztatni az országot afelől, hogy tulaj donképen mit értenek sérelmek alatt és miként kívánják azok orvoslását, hogy azután ők is kontribuálhassanak ahhoz, hogy meg lehessen ítélni panaszaik jogosultságát annak módja szerint és ha azokat jogosaknak ismerjük, akkor támogatjuk őket, ha pedig nem, akkor majd tiszteletteljesen felvilágosítjuk őket. Befejezem azzal, hogy nagyon kérem a mélyen t. többséget és még inkább a mélyen t. elnök urat, hogy mivel ez két országnak messze jövendőjét érintő nagy kérdés, ne csináljunk ebből pártkérdést, hanem kérjük fel ebből az ülésből a kormány tagjait, kérjük fel a ministerelnök urat, hogy teljesítse alkotmányos kötelességét és elsősorban ő terjeszsze elő a holnapi ülésen azokat az indokokat, amelyek őt Horvátország területén véleménye szerint, az alkotmány felfüggesztésére feljogosították, sőt kötelezték. Akkor leszünk abban a helyzetben, hogy a megfelelő konkrét indítványokkal sua forma előállhassunk. De ezt a tréfát ne folytassuk tovább, hogy egy párt néhány képviselőjének felszólalására szorítkozzunk, mert akkor sokkal okosabb, ha névszerint szavaztatjuk az urakat, akik hallgatni ugy is eleget megtanultak. 17