Képviselőházi napló, 1910. XV. kötet • 1912. február 12–márczius 8.
Ülésnapok - 1910-346
58 54Ő. országos ülés Í912 február 20-án, kedden. Vonatkozó törvényjavaslatát, de azóta e téren semmi sem történt, még az igazságügyi bizottság sem tartotta érdemesnek, hogy a sajtószabadságnak nagy problémájával csak foglalkozzék is. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A midőn látom, hogy a délszláv problémák egész lánezolata tervszerűleg a magyarság és a magyar állam ellen irányul, a midőn azt látom, hogy ma ott tartunk, hogy a magyarságot ugy a magyar szentkorona birodalmának területén belül, mint kivül védelembe kell vennünk, akkor kénytelen vagyok utalni árra, hogy egy egész sorozata van a problémáknak, melyekkel a háznak közelebbről foglalkozni kell. Midőn mindezeknek fontosságát a legnagyobb mértékben kiemelem, mégis kénytelen vagyok mai felszólalásom kapcsán, melyet az elnök ur előzékenységéből kaptam, nem ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, hanem azzal a kérdéssel, mely az országot és ezt a házat elsősorban érdekli és kell is, hogy érdekelje, ez pedig a véderő és az általános választójog körüli hareznak lehető békés megoldása. Habár az első percztől fogva, midőn a véderőj avaslatok előterjesztettek, a legerőteljesebb harcz álláspontján állottam és állok ma is, azzal az elhatározással, hogy törjenek le, zúzzanak, üssenek, én harezolok tovább, (Élénk helyeslés és éljenzés a szélsőbaloldalon.) addig mig a kivánt békét el nem értem, azért mégis bárminő paradoxonnak lássék is, bátorkodom a leghatározottabban magamat béke-pártinak vallani. Zakó Milán : ffilyen párti 1 Gr. Batthyány Tivadar: önök kétszáz és néhányan vannak, ha mindegyikük megkérdez előbb, hogy mit mondtam, akkor alig végzünk ma, de t. barátomnak, ha megengedi, szívesen válaszolok s kijelentem, hogy igenis békepárti vagyok. Én keresem a békés megoldást, (Helyeslés jóbbjélől.) azonban tárgyi alapon, oly biztosítékok alapján, a melyek folytán nemcsak kijátszani ne lehessen azt a nagy eszmét, a melynek szolgálatában állok, hanem inkább biztosítani. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Hogy e békés kibontakozás útját megtaláljuk, ehhez mindegyikünknek a maga tudásával legjobb meggyőződése szerint hozzá kell járulnia. A béke megoldásának első és legfőbb előfeltétele, hogy tisztán lássuk egymás felfogását, tisztázzukálláspontjainkat 3 nemcsakaszavakat, hanem a lényeget is. E szempontból kénytelen vagyok a t. ministerelnök urnak tegnapi felszólalása, de más itt elhangzott felszólalások kapcsán is foglalkozni azzal a kérdéssel, vájjon a mi álláspontunk, a mely röviden az, hogy mi az 1906. év tavaszán a király és a nemzet között megkötött megállapodás alapján állunk, alkotmányellenes-e, mert a ministerelnök ur szerint az utolsó választásokból kikerült képviselőháznak joga van arra, hogy más eljárást kövessen, mint az előbbi. Készséggel elismerem, hogy formailag a ministerelnök urnak is igaza van, lényegileg azonban, azon nagy czél, azon legnagyobb érdek szempontjából, a melyre épen az igen tisztelt kormány és többség állandóan oly nagy súlyt helyez, t. i. a király és a nemzet közötti állandó és végleges béke, megegyezés és megértés szempontjából a mi álláspontunk igenis helyesebb, czélravezetőbb. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezt az állításomat könnyen indokolhatom, ha egyszerűen Magyarország 20—25 éves történelmi múltjából, de különösen a véderő kapcsolatában felmerült kérdések és tények alapján igazolom álláspontomat. Emlékezni fog a t. ház minden tagja, hogy még régebben, 20 évvel ezelőtt, a midőn a képviselőház itt véderőt tárgyalt, óriási harezok folytak, utczai demonstrácziók, a melyek annyira mentek, hogy az akkori ministerelnök ur egyszer kénytelen volt a képviselőházból kerülőutakon hajtatni a várba, mert a tömeg az életét is veszélyeztette. Súlyos krízisek voltak akkor és ezeknek eredménye mindössze az »és« szócska volt. A midőn a magyar nemzet összes pártjai, a különböző pártok a maguk temperamentuma, a maguk pártálláspontja, a maguk programmja szerint erősebben vagy gyengébben többet vagy kevesebbet követeltek, de a midőn a magyar parlament minden pártja nemzeti irányban felállított követeléseket támasztott az 1867 : XII. t.-czikkben lefektetett paritás alapján, akkor ilyen nagy küzdelmek után az eredmény egy »és« szócska volt. Következett egy későbbi stádium, az ujabb véderőviták kezdete, a melyek immár 10—12 év óta folynak. Ott azután az ellenzék részéről főbb vonásaiban a következő követelések domborodtak ki: magyar vezényszó, magyar szolgálati nyelv, a katonai tanügynek magyar irányban való kiépítése, a kilenczes bizottság egyéb programmpontjai, ezek között a zászló-, jelvény-, czimerkérdés, nemkülönben a katonai perrendtartásban, mint alkotmányunk értelmében par excellence magyar intézményben, a magyar nyelv teljes érvényesülése. Ezek voltak nagyjában azok a momentumok, a melyek fölött évek során át a harezok folytak. És mit értünk el ? Azt, hogy 1906-ban, (Folytonos zaj jóbbfelől. Halljuk! Halljuk! baljelől. Az elnök, csenget.) a midőn már igen közel állottunk ahhoz, hogy a magyar állam teljes válságba jut, akkor legfelsőbb helyről az alkotmány másik tényezője, a király részéről dobatott be a nemzet népei közé az a megállapítás, hogy a mai választói jog alapján egybeülő magyar parlament nem képviseli a magyar nemzet összességének akaratát. (Ugy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ezt nemcsak mi mondottuk, ezt a király mondotta, ezt a király vetette a nemzet és az akkori többség szemébe. Akkor, a midőn a nemzeti követelések álláspontján levő pártok nyertek többséget, a midőn a nemzeti törekvések álláspontján levő pártok igen szerény határok közé szorítva adták elő ö felségének egy felirati javaslatban a maguk igazát, a nemzet igazát, a nemzeti követeléseket, midőn egy
