Képviselőházi napló, 1910. XV. kötet • 1912. február 12–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-345

3b5. országos ülés 1912 február 19-én, hétfőn. 2? tisztán felesleges formalizmus volna itten még tolmácsot alkalmazni. Ez volt az első stáczió, hogy, igenis, a mint a ministerelnök ur helyesen mondja, a biróság nyelve alkalmaztassák. Ezzel szemben érvényesült az az ellenvetés, a mit a ministerelnök ur itt megismételt, hogy hiszen nemcsak a szolgálati nyelv az, a mit esetleg a biróság valamennyi tagja bir, hanem lehet az valamely más nyelv is, igy ezzel a formulázással tág kaput nyitunk az összes nyelveknek, a panlinguizmusnak való behódolás előtt. Ez helyes. Ekkor merült fel a rendelet gondolata. De mivel a rendeleti hatalmat tág kiterjedésben sem ő, sem én, sem más nem akarta volna, a kettő kombinálva lett volna, a mennyiben a rendeleti utón való megállapodás szoríttatott volna oly nyelvre, t. i. csak olyan nyelv érdekében lett volna kivétel tehető, a melyet a biróság tagjai mindnyájan tudnak. Es azután, miután a ministerelnök ur azt mondja, hogy ebben a rendeletben legyen garanczia, hiszen később jöhet más kormány, a mely ezt kibővíti ugyanazon rendeleti hatalom alapján, —• majd gondoskodtunk volna arról, hogy ez a rendelet, a mely a végrehajtási utasításban adatik ki, később csak törvényhozási utón, vagy ujabb törvényes meghatalmazás alapján legyen módosítható, a mire van preczedens nem egy a mi törvénykönyvünkben. Tehát megfeleltem arra is, hogy kicsoda adja ki a rendeletet. Kiadja, a ki a törvény végrehajtásával van megbizva. A büntető perrendtartás 495. §-a azt mondja, hogy ennek a törvénynek a végrehajtásával a honvédelmi minister, az igazságügyminister és a belügyminister, illetve HorvátSzlavonország területére vonatkozólag a honvédelmi minister és a horvát bán vannak megbizva ; a honvédelmi minister a hadügyministerrel egyetértőleg jár el. Tehát a honvédelmi minister és a többi magyar ministerek egyetértő eljárással vannak megbizva a törvény végrehajtásával; az ő hatáskörükhöz tartozik a végrehajtási rendeletet kiadni, és ez a rendelet korlátozva volna bizonyos körre, később csak ujabb törvényes meghatalmazás alapján volna megváltoztatható, ugy, hogy a ministerelnök ur által felhozott aggodalmaknak, igy beállítva a dolgot, egyetlen egyike sem áll meg, hanem mindegyiknek eleje van véve. De azt mondja a ministerelnök ur : minek bujkálj mik, miért ne vegyük be a törvénybe, ha már ugy is tudjuk, hogy a vége az lesz, hogy a szolgálati nyelvre fog ekként megállapittatni kivétel ? Ez nem nyilt eljárás, ő szerinte nem a magyar jellemnek megfelelő, nem egyenes eljárás. (Mozgás a jobboldalon. Halljuk! Halljuk! a baloldalon. Elnök csenget.) En megengedem teljesen, hogy rendes és normális körülmények közt lévő nemzeteknél, rendes és normális helyzetekkel szemben sokkal helyesebb azt a dolgot, a mit az ember vagy akar, vagy ki nem kerülhet, magába a törvénybe beletenni, mint rendeleti útra utasítani. De hogyan állunk ezzel a kérdéssel szemben ? Nem méltóztatnak arra visszaemlékezni, hogy ez az u. n. szolgálati nyelv már több mint száz esztendő óta ütköző pontot képez a nemzet és a király között ? (Igaz ! ugy van! a baloldalon.) Nem méltóztatnak arra visszaemlékezni, kegy a Rendek a múltban is ismételten kísérletet tettek arra, hogy érvényt szerezzenek a magyarságnak a hadsereg szolgálati nyelvében és a hadseregben is ? És ha a minket több mint száz esztendőn át megelőzött összes kormányok és országgyűlések mindannyian olyan férfiatlanok voltak, hogy habár a czélt magát nem tudták elérni, legalább elkerülték azt, hogy a nemzet nevében, a nemzet törvényében nem szentesitették a német szolgálati nyelvet: (Elénk éljenzés és taps a baloldalon.) őszintén megvallom, olyan fordulatot látnék a magyar nemzet magatartásában ennek a nem magyar szolgálati nyelvnek a törvénybe iktatásával, a mely engem mély szomorúsággal és mély aggodalommal töltene el. Itt két nagy álláspont van, a melyek közt a kontroverziát én nem akarom megújítani, mert mind a két álláspontból helytáll mit mondandó leszek, a mit mondtam s a mit kívántam. Az egyik az, a melyen szilárdan állok én, hogy a hadsereg nyelvéül más, mint az államnyelvnek megállapítása nem foglaltatik abban a fejedelmi jogkörben, a melyet az 1867 : XII. t.-czikk jelez. Én ragaszkodom az 1791 : XVI. t.-czikkhez, a mely kimondja: »Sua Majestas Sacratissima Status et Ordines de non introducenda pro negotiis quibuscunque lingua peregrina Securos reddit«. ö szent Felsége a Karokat és Rendeket biztosítja, hogy bármiféle közügyekben — pro negotiis quibuscunque — idegen nyelv nem fog bevezettetni. Én ragaszkodom ahhoz, hogy a törvény a magyar nyelvet állapítja meg az állam nyelvéül és azt tartom, hogy ha ezen intézkedések alól más törvényünk kifejezetten kivételt nem tesz, magától értetődő, nem tudom, hogyan keletkezett kivételt ezen elv alól nem fogadhatok el törvényesnek és helyesnek. (Elénk helyeslés balfelól.) Ez az én álláspontom. És ezzel szemben áll egy más álláspont, a melylyel én most vitatkozni nem akarok és a mely arra a következtetésre jut, a melyben tiszteletreméltó férfiak osztoznak, olyanok is, a kikkel a közügyek terén sokban egyetértek, együtt küzdöttem és azt mondják, hogy az 1867 : XII. t.-czikk által elismert és újból megerősített belszervezet, vezérleti és vezényleti alkotmányos fejedelmi jogok komplexusában az is foglaltatik, hogy a hadsereg szolgálati és vezényleti nyelvét ö felsége állapítsa meg. Hát, t. képviselőház, ezen az alapon, ezen felfogás alapján történt az, a mi történt, ezen felfogás alapján állott elő az a gyakorlat, a mely még most is fennáll, és a melynek törvénytelensége vagy legalább a törvénytelenség stigmája alól szerintem csak az ment fel, hogy az országgyűlések egész sora abba belenyugodott. De ne menjünk tul ezen a belenyugváson. Ha már ezen belenyugvásnál tartunk, ha már a király jogai 4*