Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-327

327. országos ülés 1912 január 17-én, szerdán. 189 és ugyanakkor legszebb kincsüket, a sajtószabadságot ezen bálványimádásért feláldozzuk? Ez történt Krisztus Urunk születése után az 1911. esztendőben deczember hó végén Bihar vármegyében. (FéíhiáltásoJc balfélol: Biharországban !) Legyen Biharország, magam is bihari vagyok. De mi történt ugyancsak 1911 deczember hó végén egy másik vármegyében, egy olyan vármegyében, mely a kultúra hivatását érzi, a kultúrát istápolja, terjeszti, a tanítókért küzd, őket kiváló társadalmi poziczióba helyezi? Bár nyelvre ez a vármegye nem magyar, de szivrelélekre annyira igaz magyar, hogy igen sokan tanulhatnának tőle. Ez Szepes vármegye. Szepes vármegye a kultuszministerhez a következő feliratot intézte (olvassa): » Nagyméltóságú vallás- és közoktatásügyi minister ur! Szepes vármegye közönsége egyhangúlag kimondotta azt a mai napon tartott rendes közgyűlésében, hogy a tanítók javadalmazása a mai megélhetési viszonyoknak és a tanítói kar társadalmi állásának nem felel meg és hogy ennek folytán feltétlenül szükségesnek tartja, hogy a legnehezebb hivatás mellett a legmostohább anyagi helyzetben levő tanítók fizetésének javítása sürgősen biztosíttassák. Ezen osztatlan meggyőződésen alapuló álláspontunkból kiindulva és megnyugvással véve tudomásul nagyméltóságodnak az országgyűlés képviselőházában folyó évi deczember hó 9-én tett azt a kijelentését, hogy az 1907. évi törvény módosításával uj fizetésjavitást kivan biztosítani, arra kérjük nagyméltóságodat, hogy a kilátásba helyezett és a tanítói kar teljesen kielégítő java' dalmazását biztosítani hivatott törvénymódositást minél előbb keresztülvinni kegyeskedjék.« Ezek után bátor leszek interpellácziómat felolvasni. (Olvassa): »Interpelláczió. Van-e tudomása a belügyminister urnak arról, hogy a biharvármegyei népnevelési egylet választmánya a » Népnevelési Közlöny« szerkesztőségére czenzurát alkalmazott, és ezen tényével a sajtószabadságot korlátozta. És ha igen, hajlandó-e sürgősen intézkedni az iránt, hogy ezen sérelmes intézkedés visszavonassák ? « T. ház! A belügyminister ur több izben hangoztatta azt, hogy a becsületes és tisztességes sajtónak a barátja. Tisztelettel kérem a belügyminister urat, méltóztassék e kérdésben is intézkedni, már csak azért is, hogy ha annak a szegény tanítónak már nem adhatunk több fizetést, nem adhatunk fizetésjavitást, mert ez pénzbe kerül, a pénz pedig kell a hadseregnek, adjunk neki erkölcsi elégtételt, a mely úgysem kerül pénzbe, mert ennyit legalább is megérdemelnek ezek a szegény tanítók. (Helyeslés a baloldalon.) Beszédemet I. Ferencz király következő jelmondatával fejezem be: »Justitia regnorum fundamentum,« Igazság az államok alapja, (Élénk helyeslés a bal- és a szélsöbaloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Az interpelláczió kiadatik a belügyminister urnak. Következik Lengyel Zoltán képviselő ur interpellácziója. Lengyel Zoltán: T. képviselőház! Nem tartozom azok közé, a kik felelősség nélkül szeretik izgatni az állami tisztviselőket arra, hogy még magasabb igényekkel lépjenek fel a kormányzattal szemben. Távol áll tőlem tehát ez alkalommal is az, hogy egyéb szempontoknak szolgáljak akkor, a mikor a vasutasok drágasági pótlékának ügyét itt szóvá teszem. E kérdésben kizárólag az a szempont vezet, hogy az ilyen kérdéseken idejében kell segíteni, és ezáltal sokkal nagyobb bajokat lehet elkerülni megfelelő intézkedésekkel, főleg, ha ezt akként lehet megcsinálni, hogy az államnak az egész üzemét véve tekintetbe nem kerül áldozatába, hanem még jobban jön ki. A ministerium különböző Ígéretek után ugyanis a drágasági pótlék ügyét elejtette és csupán családi pótlékot engedélyezett, még pedig az összes kategóriákra nézve akként, hogy a vasutasok az A) táblázat IX., VIII. és VII. fizetési osztályában, a kik két gyermekkel bírtak, vagy két családtagot tartanak el, kaptak 200 koronát, a többiek pedig egyszer és mindenkorra 100 koronát. Ez az intézkedés nem elégített ki senkit. Nem elégítette ki a többi állami alkalmazottakat sem, de nem elégítette ki a vasutasokat sem és pedig az egész vonalon. Ha azonban csak arról lenne szó, hogy nem elégítette ki őket, ha egy kalap alá vehetnők a vasutasokat a többi tisztviselőkkel, talán nem kellene ügyüket itt külön szó tárgyává tenni. De én ugy látom, hogy ez az intézkedés abban a vonatkozásban sem volt helyes, hogy a vasutasokat akként vette számításba, mint a többi állami alkalmazottakat. Mert, nézetem szerint, egészen másképen kell felfogni a tisztviselői kart, a mely hivatalnoki, irodai szolgálatot végez és másképen egy üzemnek az alkalmazottait. A vasutasokra vonatkozó többletkiadás helyes keresztülvitele esetén nem elveszett költség az államkincstár szempontjából, hanem üzemköltség, a melynek az üzemnél kell megtérülnie. Más szempontból esik a mérlegbe tehát az a kiadás, amely egy irodában dolgozó tisztviselő fizetését tartalmazza, mint az, a melyet egy közlekedési vállalat alkalmazottai kapnak. Külön lett volna elbírálandó ez azért is, mert pl. a vasúti személyzet egyik része — a vonatkísérő személyzet — utazó szolgálatot végez és így rendkívül nehéz viszonyok között kell megélhetését biztosítania, sokkal nehezebbek közt, mint azoknak, a kik saját otthonuk közelében, helyhez kötött foglalkozást végeznek. Utazás alkalmával két vagy több helyen kell az ilyen alkalmazottnak magát élelmeznie, egyik nap az