Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-319

476 319. országos ülés 1911 deczember 21-én, csütörtökön. Elnök: Szólásra következik? Ha szólni senki sem kivan, a vitát bezárom. (Helyeslés.) Mielőtt a tanácskozást befejezettnek nyilvánítom, jelentem a t. háznak, hogy bárom határozati javaslat adatott be, és pedig mindegyik képviselő ur határozati javaslata tiz képviselő aláírásával van ellátva. Ennélfogva házszabályszerűen az illetőket a zárószó joga ületi meg. Az egyik határozati javaslat, a melyet Sághy Gyula képviselő ur nyújtott be, a következőképen szól (olvassa): »A képviselőház utasítja a vallás és közoktatásügyi minister urat, hogy a jelen költségvetés letárgyalása után mielőbb és mindenesetre oly időben terjeszszen be a kath. autonómiának az 1848. évi XX. t.-cz. 2. §-ából folyó megvalósítására, nemkülönben a protestáns egyházaknak az 1848: XX. t.-cz. 3. §-a értelmében való, alapitványszerű dotálására irányuló törvényjavaslatot, hogy az még a jövő költségvetés benyújtása előtt törvényerőre emelkedhessek.<< A zárószó joga megilleti Sághy Gyula képviselő urat, kérdem, óhajt-e vele élni ? Sághy Gyula: T. képviselőház! A zárószó jogával élve, nem akarok túlhosszadalmas lenni, és azért annak ellenére, hogy több utánam szólott t. képviselőtársamnak egyes fejtegetéseire volnának megjegyzéseim, azokkal most nem akarok foglalkozni. Még Kelemen Samu t. képviselő ur felszólalására is csak egyetlen egy megjegyzést kívánok tenni: azt, hogy megelégedéssel konstatálom, hogy a ház ama hangulatának behatása alatt, hogy kerüljünk ebben a vitában lehetőleg minden olyan témát, a mely vallási izgalmakat szülhet, utolsó felszólalásában már nem volt oly mérvben agreszsziv, mint különben szokott, bár nem tagadhatom, hogy az ő agresszív természetével szemben ezúttal sem volt képes a kívánatos mértékben gyakorolni az önuralmat, a mi azután sok tekintetben hozzájárult ahhoz, hogy ez a vita hosszasabban húzódott el, mint különben történt volna, mert több olyan felszólalást idézett elő, a mely talán el sem hangzott volna. De, hogy álláspontomhoz következetes maradjak és semmi ilyen dolgot ne keverjek bele a vitába, nem térek rá azokra a fejtegetésekre, a melyeket tőle hallottunk. Annál kevésbbé látom ennek szükségét, mert előttem már más képviselőtársaim — maga a minister ur is — igen helyesen megadták a választ az ő sok tekintetben nem valami nagyon higgadt és nem is mindenben logikus, bár éleselméjű fejtegetéseire. Ezért én zárószavaimban mondhatnám kizáróan a t. minister urnak beszédével kívánok foglalkozni. Először is kijelentem azt, hogy a t. minister ur kissé élesebb kifejezést tulajdonit nekem, mint a milyent használtam, mert hiszen az az igaz és őszinte rokonszenv, a melylyel személye iránt viseltetem, engem még oly esetben is visszatart az élesebb kifejezéstől, a mikor ez talán indokolt volna. Nem éltem tehát olyan éles kifejezéssel, a milyet ő adott számba, hogy t. i. azt mondottam volna, hogy ő megszegte programmjának két alaptételét. Én nem ezt a kifejezést használtam, hanem használtam olyan kifejezést, a mely azt a tényt konstatálja, hogy kétségtelen, hogy a minister ur azt a két alaptételét, a melyet én most ismételten nem idézek, — én is idéztem, ő is — nem váltotta be olyan mértékben, a milyen feltétlenül vitatta első programmbeszédében és nem váltotta be olyan teljes mértékben, a mint mi azt tőle várhattuk volna. Ezért állításomat kénytelen vagyok most is fentartani, mert a t. minister ur védekezésében állitásom helytállóságát meg nem döntötte, sem az egyik, sem a másik felvetett kérdésre nézve. A t. minister ur védekezésében a karnak tiz év előtt tett fölterjesztésébe kapaszkodik, ámbár maga is elismerte, hogy akkor is volt ez ellen fölszólalás és nem volt teljesen egyértelmű. A kar akkoriban a közigazgatási és a közjogi tanszék egyesítését főleg azon indokból javasolta, mert az akkori viszonyok közt nem várhatta, hogy két tanszék-szaporítást kapjon, külön párhuzamos közjogi és külön párhuzamos közigazgatási tanszéket, s hogy a két fontos tanszék mégis párhuzamosan elláttassák, hozta ezt a határozatot. Más indokok is játszottak bele, de tekintet nélkül erre, a mai gyors fejlődés korszakában és a kultúra folytonos haladása mellett ezt nem lehet irányadóul tekinteni különösen most, a mikor a kar a tiz év utáni körülmények között nem tartotta már helytállónak ezt a határozatát, és ezzel szemben ellenkező előterjesztést tett e két tanszékre vonatkozólag. (Vay van! balfelöl.) A t. minister ur arra is hivatkozik, hogy elődei ezt nem intézték el, s ő sürgettetvén, kénytelen volt elintézni. Lehet, hogy magánúton sürgették, de hivatalosan sem a jogi kar, sem az egyetemi tanács részéről sürgető felterjesztés nem eszközöltetett. Ha ez alapon indult a t. minister ur, akkor előttem érthetetlen, hogy nem mindjárt erre az alapra helyezkedett már az ez idei január 2-iki legfelső elhatározás kieszközlésekor, de hiszen maga is ekkor még inkább azon nizushoz hajlott, hogy a két tanszék oly nagyterjedelmű, hogy egymástól elválasztható. Ezt mutatja, hogy e legfelső elhatározás még a második közjogi tanszéket szervezte, csak azt követelte, hogy a kinevezendő tanár egyik félévben a közigazgatási jogból is tartozik főkollégiumot tartani. A fősúlyt tehát a t. minister ur is ekkor még a közjogi tanszékre helyezte. Ezzel szemben előadom a tényeket, mert ezekből fognak leginkább czáfolatot nyerni a t. minister urnak azon állításai, melyeket a tények nem mindenben fednek. Én azért beszélhetek elfogulatlanul, daczára annak a szoros baráti köteléknek, mély engem gróf Apponyi Alberthez fűz, mert a karban, miután nem vagyok tulaj donképen ex asse közjogász, nem én voltam ennek a kezdeményezője és csak akkor értesültem róla, a mikor több kartársam, kik közelebb állnak