Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-310

SiO. országos ülés 1ÖH deczember l!-én, héljoú. I9ä Ismételten kérem tehát a t. minister urat, hogy ezt a nagyon fontos kérdést, a melyet programmjába is felvett, ne hanyagolja el, a kérdés jogi részét készítsék elő, hogy a tavaszszal, ha a nemzetközi pénzügyi helyzet alkalmas lesz, meg is valósithassa. Mondhatom, ha a t. minister ur egész működése alatt semmi mást nem tenne, esak a mezőgazdasági ingóhitel kérdését oldaná meg, akkor is örök emléket állitana magának. (Ugy van! Igaz! balról.) Emiitettem, t. ház, hogy az agrárius vámpolitika következtében az értékesítési viszonyok Magyarországon ma már hála Istennek amryira javultak, hogy az intenzivebb agrikultura is kifizeti magát. Ha a gazda pénzt fektet birtokába, megtalálja a kalkulust, legalább is a becsületes polgári kamatot. Elérkezett tehát az ideje annak, hogy az elhanyagolt magyar agrikulturát nyugateurópai nivóra emeljük fel az eddigi balkánnivóról. Ha ez megtörténik, a jelenlegi agrárius vámpolitikának a hatása alatt egy szédületes perspektíva áll előttünk. A nagyipari fellendülés Európában és vele az igények terjedése, főleg a nagy tömegek igényének terjedése Európában mind nekünk magyaroknak fog kamatozni, ha a magyar földmivelők igazán munkához látnak. Geográfiai helyzetünk Európa ipari államai közt olyan, hogy valósággal adófizetőinkké tehetjük Európának iparűző államait. Már most is látjuk az agrárius vámpolitikának hatását abban, hogy Magyarországon a falusi nép jóléte határozottan óriásit emelkedett az utolsó 4—5 évben. Midőn azonban a legutolsó évek gazdasági eseményei és viszonyai fényesen igazolták Magyar országon az agrárius vámpolitikának hatását és igazságát, sajnos, idebenn az országban akadnak politikusok és egész irányzatok, a kik azt vadul támadják és egyoldalúkig, tisztán a fogyasztás szempontjából akarják berendezni az ország gazdasági életét. Értem ezek alatt elsősorban a szocziálistákat és az u. n. demokrata urakat. Főleg megszúrta a szememet a múlt napokban a kereskedelmi tárczánál Pető Sándor képviselőtársam beszéde, ki különösen a mostanában nagyon emlegetett drágaságért elsősorban az agráriusokat, az u. n. kenyéruzsorás nagybirtokosokat tette felelőssé. Először is meg kell jegyezni, hogy nemcsak az élelmiczikkekben van drágaság. Miként a földmivelésügyi minister ur tavaly itt a házban nagyon helyesen kifejtette, a pénz vásárlóereje csökkent meg, és ez minden szükségleti czikknél és tárgynál érvényesül. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.J Nemcsak a hus és a búza lett drágább, de drágább lett a csizma és a posztó is, és drágább lett főleg a munkabér. (Igás! Ugy van!) Nem ismeri a viszonyokat, vagy szándékosan ferdít, a ki nem látja, be, hogy a munkásság is alaposan kivette részét a drágaság előidézéséből. Nem irigylem a munkásságtól azt, hogy a munkabérek 100%-kal emelkedtek az utolsó 10 év alatt MaKÉPVH. NAPLÓ 1910—1915. XIII. KÖTEI. gyarországon, de akkor ők se verjék félre a harangokat, ha a mezőgazdasági termények ára 10—-20 %-kaí felment. Végre a gazdától, a ki minden szükségleti czikkét 30—50%-kal drágábban kénytelen beszerezni, a ki 100%-kal nagyobb munkabéreket kénytelen fizetni, nem lehet rossz néven venni, ha ő is igyekszik 20—25%-kal drágábban értékesíteni termeméit. Teljesen egyoldalú állítás az is, hogy az agrárvámok csak a termelők érdekét szolgálják, nem egyúttal a fogyasztóét is. Teljesen szűk latkor ez, t. ház. Hát a gazda, ki gabonát vagy állatot termel, nem egyúttal fogyasztó-e maga is ipari czikkek tekintetében 1 És az iparosok a maguk szakmájában szintén nem termelők-e ? Ha a gazdának jól megy a sora, ha nagyobb a bevétele, akkor jobb árt tud adni az iparczikkekért, és sokkal nagyobb fogyasztója az iparczikkeknek, mintha maga is nehéz viszonyok közt küzd, és kiadásait, befektetéseit a legszűkebb korlátok közé kénytelen szorítani. Az agráriusvámok következtében legalább 3—400 millióra lehet becsülni azt a nemzeti vagyontöbbletet, melyet Magyarország a föld terményeiért évente kap. Öriási dolog ez, t. ház ! És csak ki kell nyitni a szemüket a demokrata uraknak az országban, csak nézniök kell, és akkor látják azt, hogy az az óriási összeg évente nem marad ám elesukva a gazdák ládafiában, hanem az a 300—400 millió évi vagyontöbblet feloszlik a magyar közgazdasági élet egész vonalán, a magyar nemzet valamennyi termelő és fogyasztó rétege között. A vasútról látjuk, hogy a falvak mellett pótfalvak, uj, csinos, pirosfedelü házsorok keletkeztek az utolsó években. Mindenütt többet keresnek a falusi kisiparosok; a pallérok, az ácsok, a kőmivesek, kovácsok, bognárok az utolsó években egy év alatt többet kerestek, mint azelőtt öt év alatt. A falu pedig tartja el a várost. Nézzük vidéki városainkat. Micsoda óriási fellendülésben vannak vidéki városaink is ! Általános jólét kezd az utolsó három-négy évben — hála Istennek Magyarországon is — terjedni, az a gazdasági több jövedelem, -az a 3—4 száz millió, a mely a magyar föld terméseért jön be az agrárius vámpolitika következtében, fellendíti a magyar közgazdasági életet és friss vért hoz abba. (Igaz ! Ugy van ! balról.) És a magyar főváros, a melynek hivatalos és félhivatalos körei olyannyira szidják ezt az agrárius vámpolitikát, vájjon gyarapodott volna-e, növekedett volna-e ily amerikai stílben az utolsó években, szívhatott volna-e magába annyi gazdasági erőt az országból, ha az egész ország erejét nem növelte volna meg épen az az agyonszidott agrárius vámpolitika ? Azok a hatemeletes házak, a melyek gombamódra nőnek az utolsó években Budapesten, nem épültek volna fel; a budapesti bankok alaptőkéjüket nem emelték volna fel, ha Magyarországon a nemzeti vagyont az agrárius 25