Képviselőházi napló, 1910. X. kötet • 1911. julius 17–augusztus 30.

Ülésnapok - 1910-214

266 %lk. országos ülés 1911 augusztus 3-án, csütörtökön. Azt kérdem, t. képviselőház, hogyha ezeket mérlegeljük, hát azok, a kik annyiszor hangoztatják, hogy mennyire szivükön viselik a nép érdekeit, hogy tudják összeegyeztetni azt azzal, hogy meg akarják akadályozni ennek a törvényjavaslatnak törvényerőre emelkedését, a mikor úgyis a dolog természeténél fogva a javaslatnak az életbeléjrtetése még nem jelenti azonnal mindazoknak az előnyöknek' az életbeléptetését, mert egy bizonyos — hat évi — átmeneti idő szükséges hozzá, hogy e kedvezmények mindenkire nézve, bekövetkezzenek. De hát, t. képviselőház, ez a kérdés meg van oldva. A közvélemény várja és a közvélemény látja azokat az előnyöket, a melyek a társadalomra ebből a törvényjavaslatból származnak. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Én, tekintettel arra, hogy az idő már előrehaladt, a t. képviselőházat nem akarom hosszasabban untatni felszólalásommal. Azt, a mi a tárgyra vonatkozik, kimeritettem. A törvényjavaslatnak tartalmát, azt hiszem, megvilágítottam abból a szempontból, a mely a nemzeti követeléseknek eddig megszabott mértéke volt. Még azt kivánom megjegyezni, hogy azok, a kik két esztendővel ezelőtt a kilenczes bizottság programmjával plusz gróf Andrássy nyelvi követelésével megelégedtek volna, e törvényjavaslat ellen alaposan és indokoltan állást nem foglalhatnak. (Éljenzés és taps a jobboldalon.) Bakonyi Samu: Mi nem elégedtünk volna meg, tehát miránk ez nem áll! Elnök : Csendet kérek ! Okolicsányi László: Tartozom az igazságnak azzal a kijelentéssel, hogy gróf Andrássy megoldási programmjához a függetlenségi pártnak minden tagja nem lett volna hajlandó hozzájárulni. Ezt nagyon jól tudta ő is és tudta az egész ország. Azonban, hogy neki mégis bizonyos támpontjai voltak arra, hogy e programmot megvalósíthatja, azt bizonyitja már az, hogy e programra felett ő hónapokig komolyan tárgyalt. És hogyha erről a kérdésről beszélek, méltóztassék megengedni, hogy egy szubjektív momentumra is rátérjek és ezzel bevégzem szavaimat. (Halljuk ! Halljuk !) Előttem áll az a nagy küzdelem, a melyet e katonai kérdésekért évtizedeken át folytattunk. Emiitettem, hogy egész odaadással és lelkesedéssel vettem részt abban. A nemzet ezt a küzdelmet támogatta, annyira támogatta, hogy a küzdőket megajándékozta bizahnával, rájuk ruházta a hatalmat. Miért tette azt ? Tette azért, hogy azokat az Ígéreteket, a melyeket tettek, beváltsák, (Ugy van! Ugy van ! a jobboldalon.) azokat a feladatokat, a melyeket megoldandóknak hirdettek, megoldják. Ezt a kötelességet éreztük is mindnyájan és e kötelesség teljesítésén fáradtunk, dolgoztunk, ki-ki a maga erejéhez, a maga tehetségéhez képest. A helyzet, el kell ismernem, napról-napra javult. A kilátások kedvezőbbek voltak. A pártok közötti válaszfalak elenyészni látszottak és szinte nem éreztük már, hogy különbség van 67-esek és 48-sak között. (Zaj bálfelöl.) Egy közös czélban egyesültünk valamennyien, egy akaraton voltunk és ugy látszott, hogy egy táborban van az egész magyar nemzet. És ez a helyzet az volt, a melyről a múltkor gróf Andrássy Gyula azt mondta, hogy neki soha nem volt az a benyomása, mint hogyha a legmagasabb helyen kívánságaink akadályba ütköztek volna. T. képviselőház ! Mikor ezek a kívánságok ugy jelentkeztek, mint az egész magyar nemzetnek kívánságai, akkor akadályok a legmagasabb helyen tényleg nem mutatkoztak. Tudtuk, hogy vannak ellenségeink. Itt az országban, nemzetközi jelszavak alatt, az egyik tábor, a magyar nemzeti állam ellen való agitáczió jelszavaival a másik uábor; Ausztriában pedig a Gesammtmonarchie és a czentralisztikus jelszavak alatt az a tábor, a mely mindig ellensége volt minden magyar törekvésnek. De mindezeket az ellenségeket nem tartottuk veszedelmeseknek addig, a míg a kérdés ugy jelentkezett, mint az egész magyar nemzet akarata. És mindazok, a kik abban az időben be voltak avatva a dolgokba, mindazok ugy nyilatkoztak, hogy a lehető legkedvezőbb megoldás rövid idő alatt várható. Ekkor történt az, hogy itt a képviselőházban egyik képviselőtársunk felszólalt a magyar nyelvnek a katonaságnál való alkalmazása ellen. Ekkor történt az, hogy az osztrák sajtóban a legkíméletlenebb támadásokat intézték ellenünk és főleg mindezen küzdelmekben a legnagyobb kitartást tanúsító magyar politikus, gróf Andrássy Gyula ellen. És akkor következett be egyszerre a fordulat, hogy a függetlenségi pártnak egyik része ezekről a követelésekről kijelentette, hogy ezek nem sürgősek. (Zajos ellenmondások a szélsőbaloldalon. FelMáltások : Nem áll! Elénk hdyeslés és taps a jobboldalon.) Eitner Zsigmond : Ne tessék ilyen rabulisztikus érvekkel előállani! (Zaj. Elnök csenget.) Okolicsányi László: Ettől a pillanattól fogva ezek a követelések többé nem mint a magyar nemzet, hanem csak mint egyes pártok követelései jelentkeztek. (Igaz ! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) B. Podmaniczky Endre: Kikapcsolták! (Zaj. Elnök csenget.) Okolicsányi László: A szubjektív momentum, a melyet fel akartam hozni és a melylyel beszédemet végzem, az, hogy valóban életemben soha fájdalmasabb csalódás engemet nem ért, mint mikor azokat a férfiakat, a kikkel éveken és évtizedeken át együtt küzdöttem, egy czélért, a nemzeti eszméért és függetlenségért, ott láttam egy táborban azokkal, a kiket mindig a magyar nemzet és a függetlenség legnagyobb ellenségeinek tekintettem. (Zaj baljelól. Éljenzés és taps a jobboldalin.) Ha tehát ezek után valaki kommentálni akarja azt a nemzeti akaratot, a mely a múlt évi választásokban megnyilatkozott, az a kommentár nem lehet egyéb, minthogy csalódott a nemzet azokban a vezérekben . . . (Hosszantartó helyeslés