Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.
Ülésnapok - 1910-183
80 183. országos ülés 1911 június 22-én, csütörtökön. tértik, akkor én nem mehetek el a harmadik, a negyedik miliőbe publikálni, hogy köztünk ez és ez történt, azt a sértést, az illetőknek saját körükben kellene elintézniük és ezt nem tehetik meg másként, mint párbajjal. Ám méltóztassék megtalálni a módját annak, hogy abban a miliőben legyen elintézhető az üyen ügy. Meglehet, hogy némelyek megelégednek másnemű elintézésével is a kérdésnek, de mindaddig, mig a legsajátosabb egyéni sérelmemet, fájdalmamat, vagy családom fájdalmát én kénytelen vagyok kivinni egy tökéletesen ismeretlen nivóju és tökéletesen ismeretlen világnézetű és diszkréozióju ur elé, a járásbiró ur elé, vagy az albiró ur elé, egy jegyző elé, és nem tudom milyen birói szolga elé, a kinek bent szabad lennie a tárgyalóteremben: addig én nem fogom a bírósághoz vinni az ügyemet, és igy lesz ezzel minden úriember, ismét ugy értve ezt a szót, mint előbb értettem. Méltóztassék megnézni a beesületsértési tárgyalásokat. Kik keresik ott a becsületüket, a mint szokás mondani ? Azok, a kikkel szemben 5—10, vagy 20 forint birsággal kielégitően lehet elintézni ezt a kérdést. (Ugy van ! Ugy van ! balfelől.) De, a kik átérzik ennek a kérdésnek a súlyát, azok ott nem fogják azt keresni. Ott sohasem láttam és nem is fogom látni DaTvai t. képviselőtársamat, ő sohasem fogja odavinni ügyét, még ha zárt ülést lehet is kérni, mert meg vagyok győződve arról, hogy épen ugy érez e kérdésben mint én, és abban a körben fogja elintézni a sértést, a melyben az történt. Azt hiszem, hogy a kinek érzéke van a kérdés iránt, az egyetért velem. A nehézség csak abban áll, hogy meg kellene találni a megfelelő intézkedést a tekintetben, hogy az ugy az egyik, mint a másik szélsőséget elkerülhetővé tegye. (Halljuk I Halljuk!) Talán sokáig immoráltam már ennél a kérdésnél, (Halljuk !) de utóvégre egyszer el kellett mondanom mindezt, mert nagyon sokat tárgyalnak és beszélnek erről a témáról, és még eddig mindig azt láttam, hogy mindenki félt megmondani, hogy nem igaz az egyenlőség az emberekben, nem igaz az egyenlőség az u. n. igazság keresésében, és az elégtételben való megnyugvásban. Semmiben sem igaz az egyenlőség, mert hiszen egy nemzet élete és egy nemzet fejlődése épen az egyenlőtlenség alapján lehetséges. Ha nem volnánk egyenlőtlenek, nem adnánk egymásnak eszméket, nem provokálnánk küzdelmet, hanem megnyugodnánk egyformán mindenben és nem csinálnánk semmit: az egyenlőtlenség tulaj donképen az élet bázisa. Mindenki, ki ezt félreteszi, ki intézményeket ezzel ellentétben alkot, csalódik intézményeiben és azokban a reményekben, melyeket ez intézmén}'ekhez fűzött, mert ezek soha nem fognak beválni ; mindaz, a mit erre baziroz és óhajtott bazirozni, az mind humbug. En tudom azt, hogy vannak intézméiryek, sőt társadalmi alakulatok, melyek ezzel a jelszóval szivesen élnek, t. i. az egyenlősítésnek jelszavával. Mikor én ezeket megfigyelem, mindig rájövök, hogy ez csak felfelé való egyenlősítés, mert abban a pillanatban, a mint azt, ki itt egyenlősíteni akar, valaki lejebb akarja egyenlősíteni, a legnagyobb reszenzussal találkozik. (Igaz ! Ugy van !) Ez a körülmény igazolja azt, hogy tulajdonképen ők is az egyenlőtlenség alapján állanak . A büntetőtörvénynek még egy másik égető tétele az, a melyhez hozzá kell nyúlni. (Halljuk ! Halljuk !) A múlt cziklus alatt a volt igazságügyminister ur tett is egy kísérletet, sajnos, nagyon gyenge kísérletet, a csalás kérdésének rendezése tárgyában. Csodálatos, hogy országszerte tele van mindenki panaszszal, hogy a csalás mennyire burjánzik, mennyire napirenden van, s ha az ember megnézi az igazságügyi statisztikát, azt hinné, hogy Magyarországon mindenféle kriminalitás van, de csalás alig történik. A dolog ugy áll, hogy a kriminalitási statisztika szerint 250—260 eset konstatálható Magyarországon, s ezzel szemben óriási szeriesze van minden más kriminalitásnak. Ha valaki egy más bolygóról jönne megnézni a statisztikát, azt mondaná, hogy Magyarországon csalásról igazán nem lehet beszélni, mert oly ijesztően kevés a perczent, hogy ennél kevesebb igazán alig lehet. Mi ennek az oka ? Mindnyájan tudjuk, nem mondhatok ujat ebben a dologban, csak újra felpanaszolhatom. Az ok pedig az, hogy a csalásnál felállitottak doktriner fogalmakat, és azok bennünket kötnek, köti a birót, köti a törvényhozást, sőt ugy látom, a ministert is köti, mert a volt igazságügyminister ur abszolúte nem mert ehhez a kérdéshez nyúlni. Méltóztassék tehát ezzel a kérdéssel komolyan foglalkozni. Kétségtelen, hogy a kriminalitásban dolgozó embereknek az esze annyira leleményes, hogy minden törvényt és intézményt ki tudnak játszani. Az iránt sincs semmi kétség, de annyi megnyugvást és bizalmat kell az emberi észbe helyezni, t. i. a jó emberek eszébe, hogy azzal szemben tudnak azok is valamit kitalálni és a mit a hunczutok rafinériája kitalál, azt a jók, az okosok equiparálni tudják. Annyi okos ember, annyi jó jogász, és annyi jó politikus és a nép érdekével törődő ember nem birna összehozni annyi tudományt és annyi leleményességet, mint egy közönséges bűnben és csalásban utazó ügynök ? Ezt a szellemi szegénységet nem hiszem, hogy szabadna elvállalnunk, különösen nem szabad nyíltan és hivatalosan az igazságügyi kormánynak magára vállalnia. Es ezért kérem a minister urat, hogy ennek el nem vállalását dokumentálja valami inicziativával. Pártunk régi panasza, közgazdasági életünknek, s különösen gazdáinknak régi sebe a börzén űzött nyerészkedés, különösen a fedezetlen határidő-üzlet. (Igaz! Ugy van! a hál- és a szélsőbaloldalon.) Mikor erről beszélnek az emberek, a hozzáértők, azok t. i., kik magukat szakértőknek gondolják és hiszik, talán joggal is,- különösen a börziánerek, azt mondják, hogy ez hiábavaló és helytelen beszéd, mert ha ma megkötnek egy üzletet, ki tudja, hogy az fedezetlen-e, vagy fedezett ?
