Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.

Ülésnapok - 1910-193

338 Í93, országos ülés Í9H Julius 5-én, szerdán. Következik napirend szerint az 1911. évi állami költségvetésről szóló törvényjavaslat (írom. 348, 351) tárgyalásának folytatása. Ezzel kapcsolatban jelentenem kell a t. képviselőháznak, hogy a felhatalmazási törvényjavaslat fölött megindult általános vita tegnap bezáratott, de miután három határozati javaslat nyújtatott be, melyek a megfelelő számú aláírásokkal vannak ellátva, ennélfogva a zárszó joga megilleti még a határozati javaslatok benyújtóit. (Helyeslés.) Most a ministerelnök ur kivan szólni. Gr. Khuen-Héderváry Károly ministerelnök: T. képviselőház ! Ugy hiszem, kötelességnek teszek eleget, midőn ma felszólalok. Rövidre szabhatom felszólalásomat; annál is inkább, mert a vita maga igen gyors lefolyású volt és csak kevés szónoknak beszédére kell reflektálnom. (Halljuk !) T. ház ! Magától értetődik, hogy az appropriaczionális vita mindig bő anyagot nyújt a bizalmi kérdés felvetésére abból a szempontból, hogy megbiráltassék a kormánynak addigi működése és az, hogy működésének további folyamára minő kilátásokat nyújt a parlamentnek és ezzel az egész országnak. E tekintetben én teljes egyetértésben látom magam Désy Zoltán t. képviselőtársammal, a ki fejtegetve a parlamentnek kötelességeit és szerepét, szerintem is igen helyesen fejtette ki, hogy az igazi parlamenti élet abban nyilvánul, hogy a többség akaratának érvényesülnie kell. (Élénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Ez az egészséges parlamentáris élet, és ha ennek eleget teszünk, akkor, azt hiszem, nem kell sokat törnünk a fejünket azon, hogy a nemzet sorsa hova fordul, mert hála Istennek, mindig lesznek olyanok, a kik a nemzet sorsával gondolva., annak intézésében megtalálják a helyes utat. (ügy van ! Ugy van ! a, jobboldalon.) T. képviselőtársam összehasonlítva a mai helyzetet a multakkal, visszament 1867-re és fejtegette a kiegyezés keletkezését és keletkezésének bajait, az abból származó következményeket, a melyek nem mindig voltak a legkedvezőbbek. Ebben nem is akarok szembeszállani t. képviselőtársammal ; hiszen mindnyájan tudjuk, hogy 1867 után bizony kellett idő arra, mig magunk is beleszoktunk az uj helyzetbe, de beleszokjanak mindazok is, a kik azelőtt ezen alkotmányos és parlamentáris berendezés nélkül vezették az ország ügyeit, Ho gy ez nem volt könnyű feladat, az nemcsoda, mikor tudjuk, hogy egy igen elmaradt ország ügyeinek vezetéséről volt szó, a melynek intézményeiről alig beszélhettünk, modern törvényei nem igen voltak, vagy a melyek addig fennállottak, érvényen kivül helyeztettek. Minden tekintetben igen sok munka várt a törvényhozásra, a nemzetre, hogy ezen uj helyzetébe beletalálja magát és ebből kifolyólag keresse erősbödésének a feltételeit. De nehéz volt azoknak is beletalálniuk magukat, a kik akkor éltek, és részben még mindig belefolytak az ügyekbe, kik kivül állva ugyan a parlamentáris életen, de bent a társadalom életében, a monarchia vezetésének munkájában még mindig részt vettek és kik nem tudták feledni, hogy parlament nélkül, alkotmányosság nélkül vezetve az ügyeket, felfogásuk szerint milyen könnyen lehetett azokat intézni, és mennyivel nehézkesebbé vált ez akkor, mikor ezt a parlament működésével összhangban kellett tenni. Döczögött akkor ez a szekér igen gyakran, nagyon sok nehézséget kellett leküzdeni és csak áldhatjuk azokat, a kik ezeket az időket szerencsésen átélték és egy sokkal jobb helyzetet hagytak reánk. T. képviselőtársam azután az 1875. évi krízisről is tett emlitést, a mely talán következménye volt az előbb festett helyzeteknek. A nemzetnek nagy elhatározásra kellett jutni a ügyeinek további vezetése tekintetében, mert hiszen nagyon jól tudjuk, hogy különösen pénzügyileg igen zavaros helyzet állott volt elő. Akkor — mondhatjuk — kisebbség és többség igenis egyaránt megtette kötelességét, és félretéve minden előbbi állásfoglalást, összefogtak, hogy az ország ügyeit ebből a nagyon zavaros és igen kellemetlen hetyzetből kivezessék. Ez a feladat, a melyre akkor a pártok vállalkoztak, mindenesetre nemcsak hazafias, hanem — a mint most konstatálhatjuk — nagyon eredményes is volt, és azért nem kell soha visszariadni attól, hogy azok, a kik valaha szemben álltak egymással, közrefogjanak akkor, a mikor a nemzet ügye veszélyben van. (Élénk helyeslés jobb/elől.) T. képviselő barátom még tovább is folytatta ezen históriai fejlemények taglalását. Nem akarok ebbe tovább is belebocsátkozni, de azt hiszem, ha a mai helyzetet az előbbiekkel összehasonlítom, ez mindenesetre sokkal tisztább, mint az előbbiek bármelyike, mert mindazoknak a kérdéseknek, a melyek igen sokszor elválasztották a pártokat és sok kellemetlen összeütközésre adtak alkalmat, mindezen kérdéseknek nagy része a legközelebbi időben tulaj donképen megoldást nyert, még pedig megoldást nyert azáltal, hogy megkisóreltetett a kormányzásnak egyik és másik formájában is a nemzet ügyeinek intézése, mig végre újra a nemzethez kellett fordulni s a nemzet a maga akaratából, minden külső kényszer nélkül (Élénk helyeslés jobbfelől. Nagy zaj és ellenmondások balfelől.) határozott sorsa felett. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Bocsánatot kérek, én nem pártpolitikai szempontból lávánom ezt a kérdést taglalni, hanem egészen objektíve akarom bebizonyitani, hogy ez igy van, mert semmi külső politikai kényszer nem volt arra nézve, hogy a nemzet ugy döntsön, a mint döntött. Minden előbbi alkalmakkor a nemzetnek egy vagy más irányban meg kellett alkudnia bizonyos helyzetekkel, és ennek a megalkuvásnak volt azután tulaj donképen kifejezője az, a mit a nemzet abban a pillanatban határozott, (Igaz I Ugy van I