Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-178

178. országos ülés PJll június 16-án, pénteken. 369 kevésre venni, mert annak nagy súlya van. Hisz ez az egyetlen dokumentum a kormány költségvetési politikájának megítélésére. Kompromisszum gyanánt lehet-e felajánlani egy puszta kijelentést, ha annak ellenkezőjéről vagyunk meggyőződve, és kompromisszum gyanánt naivitás nélkül lehet-e elfogadni egy ilyen kijelentést, vagy lehet-e ezt kinyomatni a nélkül, hogy megtéveszszen bennünket a költségvetés ? Az volt az ügy érdeme, a mi ma. A státusrendezéssel a tanárok egy őket ugyan megillető, de mindenesetre nagy és lényeges előnyhöz jutottak és épen azért a közoktatás minden kára nélkül megvalósíthatónak látszott, hogy a tanárok szolgálatuk tekintetében az állam egyéb alkalmazottaival parifikáltassanak. Ezért vette át a szolgálati éveknek felemelését a t. kultuszminister ur elődjétől, ezért kelti ezt életre, azonban enyhítve azzal, hogy visszaható erőt az intézkedésnek nem ad, és az oktatásnak a heti húsz órára való felemelését is elejti. Benyomásom szerint tehát nem a helyzet változott, csak a szempont, a melyből azt megítéljük. Szász Károly t. képviselőtársam egy megjegyzésére kívánok észrevételt tenni, a ki azt mondotta május 22-ikén tartott érdekes beszédében, hogy a társadalom és a közvélemény gyűlölettel, vagy legalább is barátságtalan indulattal van a tanárság iránt eltelve. Bocsánatot kérek, t. képviselőtársam, nekem nem ez a benyomásom. Én arról vagyok meggyőződve és azt látom, hogy a tanárság alapvető kulturmunkáját mindenki kivétel nélkül teljességgel elismeri, hogy kettős hálát érezünk mindnyájan a tanárság iránt azért, a mit érdekünkben hajdan végezett és azért a nem szűnő munkájáért, a melyet gyermekeink nevelése és oktatása érdekében kifejt. A bizalom, a hála, az elismerés legmélyebb, legerősebb, soha meg nem szűnő érzelmei ezek. Igaz, nagy figyelemmel kisérjük a tanárság munkáját,; sőt megvallom, nem egyszer aggodalommal is. Mert ha azt halljuk, hogy a tanári testületben hangzanak fel durva, önző hangok, ha azt kellene látnunk, hogy leikükből kivész hivatásuk szeretete, hogy anyagi feltételektől teszik függővé kötelességeik teljesítését, hogy gyermekeink már az iskolákban tanulják az önzést, a féktelenséget, kétségbe kellene esnünk hazánk jövője felett. Mert igenis arra tanítanak mindnyájunkat a múlt idők viharos napjai és szenvedései, hogy minden körülmények közt, még korgó gyomorrai is nekünk a szózatot kell énekelnünk és hogy gyermekeinknek iskolában kell megtanulniok az önzetlen közelességtudást és az önzetlen hazaszeretetet. Azokhoz az eszmékhez, a melyek az oktatásügy különféle ágai, a közmivelődési intézmények és a czentrális adminisztráczió tekintetében elhangzottak, a pénzügyi bizottság részéről nincs hozzátenni valóm, hiszen azokat a minister ur hallotta és bizonyára értékelni fogja azokat annyira, a KÉPVH, HAPLÓ 1910 —1915. VIII. KÖTET. mennyire lehetséges és a mennyire megérdemlik. Kénytelen vagyok azonban néhány észrevételt tenni a vita azon részére, a mely a vallásügyi közigazgatással volna kapcsolatba hozható. A magyar nemzetet, ezt egy ezredév története bizonyítja, a sors nagy feladatok elé állitotta. Nagy czéljai vannak és talán nem volt sohasem szükséges öntudatosabb, czéltudatosabb munkára, mint napjainkban. Államiságunk nagy bukását, a melyet Mohács, a török uralom, a darabokra szaggatottság okozott, immár kipihenjük és Európa nemzetközi politikájában ma itt, a Kelet határán, a népek érdekeinek ütköző pontján ugyanaz a szerepkör várakozik ránk, mint volt a nagy bukás előtt, Nagy Lajos, Mátyás király korában. És ha meggondoljuk, hogjr csak a szatmári béke óta is napjainkig mivé fejlődött ez az ország és ebben a magyarság, és ezzel szembe állitjuk azt, hogy a velünk unióban élő államcsoport világpozicziőjában és hatalmában ezen idő alatt minő változások állottak be, lehetetlen meg nem látnunk az utat, a melyet a sors elénk szabott, a tények logikáját, a mely ebben az irányban hajt bennünket. Hiszen ebből a szétdarabolt semmiből, ebből a keskeny sávból, a mely a török császárság és a római császárság közt a XVII. században Magyarországot képezte, addig, a hol ma állunk nehezebb, nagyobb volt az ut, mint a mely elválaszt bennünket még akár Mátyás király dicsőségétől is. De változott viszonyok között mindnyájunknak át kell éreznünk, mint még soha, a nagy hivatást és czéltudatosabban kell dolgoznunk, mint valaha, hogy a reánk váró nagy szerepkört az egész vonalon kivívhassuk. És ha mind ezek élénk tudatában magunkba szállunk, hogy — ha megfigyeljük mindazt, a mi körülöttünk történik, azokat a sokszor kicsinyes küzdelmeket, személyeskedéseket, de talán azokat is, a mik ennek a vitának során elhangzottak és annyira képesek megzavarni széles körök nyugalmát és békéjét, szinte kétségbe kell esnünk politikai érettségünk felett. Mert legyünk tisztában a dologgal, az élet nem ugy tünteti fel mindezen jelenségeket, mint a hogy azokat a vita során sokan feltüntették. Hiszen mindenki tudja, hogy a nem jó informáczió, az ideges érzékenység, a pártszempontok, a párttaktika zavarják meg az objektivitást és mutatnak felháborító torzképeket ott is, a hol ezek az életben nem léteznek. Avagy ki ne tudná, hogy szélső irányzatok mindig voltak ; hogy vannak mindig érdekek, a melyeknek használ a gyűlölet és a viszályszitás ; hogy vannak ősidők óta túlbuzgó, együgyű könyvek, voltak és vannak mindig erkölcsrontó és gonosz olvasmányok, hogy a könyvekből kiszakított egyes idézetekkel mindent lehet bizonyítani és czáfolni. Irányzatok tehát mindig állottak egymással szemben és küzdöttek egymással még más fegyverekkel is, a mikor nem volt sajtószabadság. De a küzdelem az élet és a kinek vérében van igazsága, nem fél a küzdelemtől, mert 47