Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-171

171. országos ülés 191Í június 2-án, pénteken. 169 Mert ugyan, hogy tarthatja fenn önmagát, nevelheti fel családját és teljesítheti kulturális misszióját 800, legfeljebb 1600 K évi dotáczió­ból, a mennyit neki a kongruatörvény biztosit. Ha az állam boldogulása és konszolidácziója őszintén szivünkön fekszik, akkor támogatnunk és erősítenünk kell amaz intézményeket, a me­lyekben az állam, alkotó elemei, a felekezetek és nemzetiségek fejlődnek. Mindenekelőtt erősíte­nünk kell az egyházat és támogatnunk kell azt kulturális hivatásában, mert az egyház ápolta hit révén szilárdul meg a bizalom és arat győ­zelmet a haza jövőjében. Az eszköz, a melynek segítségével az egyház munkálkodik, hogy az emberiséget vezesse és a kultúra és a czivilizá­ezió magaslatára emelje, az iskola. Hiszen maga az egyház is a legmagasabb és legtökéletesebb iskola, a mely egyedül tanít és vezérel minket életünk minden szakában, születésünktől halá­lunkig. Hazánkban az állam biztosította az egy­ház tanító jogát az 1868. törvényekkel, a melyek dekretálják és rendszeresitik a felekezeti iskolát, rábizván az egyházra annak vezetését és a róla való gondoskodást, a maga számára pedig fenn­tartván az ellenőrzés jogát. Az 1868. oktatás­ügyi törvény tehát, mint a hogy a jó törvény általában, alkalmazkodott a társadalom szükség­leteihez, szokásaihoz és kulturális helyzetéhez. Az 1907 : XXVII. t.-cz. azonban rnegcsorbi­totta, sőt majdnem hatályon kívül helyezte az 1868-iki oktatásügyi törvényt, a mennyiben az uj törvény szerint a felekezeti iskola csak név­leg és^ a terhek viselésében az egyházé. Ertem én azokat az inditó okokat, a me­lyek az 1907. iskolai törvényt létrehozták, azon­ban minden félreértés kikerülése végett ki kell jelentenem, hogy a román népnek és az egyházi hatóságainak nem volt, nem lehet és nincsen is kifogása a magyar nyelv tanítása ellen. (Álta­lános helyeslés.) Tapasztalásból tudom, hogy az abszolutizmus idején kerületem román falvainak papjai és jobbmódu parasztjai elvitték fiaikat a gyantái és böszörményi református iskolákba, bogy azok ott magyarul megtanuljanak. A mind­egyre felmerülő panaszok tehát az 1907. évi tör­vény sérelmes rendelkezései ós különösen a tör­vény kíméletlen végrehajtása ellen irányulnak. Az állam, mondja Carnot, ne túlozza se jogai­nak természetét, se befolyásának mértékét, Ki­váltkép a közoktatásügy terén viselkedjék inkább hűséges szolgájaként, mint gyámjaként annak a társadalomnak, melyet tetszése szerint idomítani akar. Eme tiszta szocziális sajátságainak gya­korlásában a helyett, hogy mértéken felül fo­kozná politikai mindenhatóságát, jobban tenné, sőt kötelessége lemondani annak egyik részéről, nehogy nagy zavarokat támaszszon és meggyön­gítse az iskolák haladó fejlődését. Az ifjúság fejlődését és a nevelés irányát nem lehet távolról igazgatni, sem pedig egy központi iskolából vezetni. »Jaj annak az iskolának, a mely felsőbb rendeletek béklyóiba verve, nem KÉPVH. HAPtÓ 1910—1915. VIH. KÖTET, vet számot a tanulók szükségleteivel és egyéni­ségével* mondja Disterweg, a nevelésről szóló tanulmányában. A román nép máskülönben is konzervatív természetű, nem barátkozik meg egy­könnyen azzal az iskolával, a mely nem felel meg szükségletének és egyéniségének, ós mert benne olyan eszközt lát, a mely elidegeniti gyer­mekeit szüleitől és atyai hitétől, nem küldi gyer­mekeit az iskolába. Hisz nem akarok én urat faragni a fiamból, úgymond. Ilyenformán vélekedik a bánáti sváb is, a kiről »A német nemzetiségi kérdés« czimű füzeté­ben azt írja Herczeg Ferencz, hogy megkérdezte egyszer, vájjon beszélnek-e gyermekei magyarul és a felelet az volt: »Beszélnének, de nem enge­dem meg nekik, mert ez nem ilyen szegény embereknek való.« Erre Herczeg Ferencz a következő megjegyzést teszi (olvassa): »A ta­pasztalás azt bizonyítja, hogy iskolákkal a jja­rasztot egyáltalában nem lehet nemzetiségükből kivetkőztetni.« Erre meg kell említenem Nagy­britannia példáját, a hol az 1891-iki népszámlá­lás adatai szerint Walesben és Montmuthban, tehát a Britt birodalom szivében 580.000 ember lakott, a ki egy szót sem tudott angolul. Francziaország j>edig még a XVI. század­ban drákói szigorú törvényeket alkotott, a me­lyeket azután végre is hajtatott a nyelvi egy­ség megvalósítására, s még is Francziaországban ma is 700.000 olasz, 200.000 flamand, 250.000 baszk és 3,250.000 bretogne ól, a kik nem tud­nak francziául. Most már a francziák maguk is érzik szükségét annak, hogy ezeket a nyel­veket visszaállítsák régi jogaikba, mert e nem­zetiségek parasztjai soha sem fogják megtanulni a franczia nyelvet, minélfogva örökké analfa^ béták maradnak. Jellemző Irland példája is. Az irlandi nép teljesen elfelejtette anyanyelvét, kivetkőzött nemzetiségéből, még sem érzi magát angolnak. Két választáson következetesen nyolczvan irlandi képviselőt választottak s az angol kormány most kész megadni Irland autonómiáját. Távol áll tőlem, hogy szavaimmal valami nemzetiségi autonómiára czélozzak, csupán pél­dát akartam felhozni Herczeg Ferencz vélemé­nyének megerősítésére, a ki emiitett füzetében azt mondja, hogy a paraszt megmagyarositását nem tartja szükségesnek a nemzeti állam ki­építéséhez. Előre bocsátottam, hogy a hazai román nép nem kíván egyebet, mint természetes fejlő­désének szabadságát. Ebben rejlik a nemzetiségi kérdés megoldásának a kulcsa, (Igaz I Ugy van! Élénk helyeslés a jobboldalán.) E tekintetben örvendetes változást tapasz­talok a magyar közvéleményben és a vezető köröknél jóakaratú szándékot, hogy a nemzeti­ségekjogos kívánságait teljesítse. Én teljes bizalommal viseltetem a kormány iránt és megszavazom a költségvetést. (Élénk helyeslés jobbfelöl. Szónokot számosan üdvözlik.) 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom