Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-170

T70. országos ülés Í91Í janius 1-én. csütöriökon. m Szász Károly: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Az imént Bakó József igen t. képviselőtársam, a kihez egyébként 30 éves barátság fűz, (Felkiáltások jobbfelol: Jó barát!) jónak látta beszéde során engemet igazán indokolatlanul egy gyanúsítással illetni, (Ugy van! jobbfelol.) a mely, hogyha igaz volna, karakteremre valóban igen szomorú világot vetne. (Ugy van! jobbfelöl.) 0 ugyanis azt mondotta beszédében, hogy én, a ki református püspök fia vagyok, azért beszélek a protestáns theológiai fakultás ellen, mert magasabb állásba akarok visszamenni a vallás- és közoktatásügyi ministeriumba. (Mozgás jobbfelol.) En, t. ház, igazán sem a magam személyének, sem a magam ambiczióinak, sem Bakó József t. képviselőtársamnak akkora súlyt nem tulajdonitok, hogy ezen indok alapján igénybevenni tartoznám a ház becses idejét és türelmét. Minthogy azonban ez az igazán erős sértés itt a ház szine előtt követtetett el, ennélfogva mégis szükségét érzem annak, hogy itt, a ház szine előtt teljes nyugodtsággal és a legnyugodtabb kálvinista önérzettel ezt az erős és indokolatlan támadást határozottan visszautasitsam. (Élénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Elnök: Folytatjuk a tanácskozást. Ki következik szólásra? Zlinszky István jegyző: Fráter Lóránt! Fráter Lóránt: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Meg fog nekem bocsátani Bichter János t. képviselőtársam, ha az ő beszédével nem kivánok ez alkalommal foglalkozni, de én elvből ellene vagyok minden felekezeti kérdés ide, a ház elébe való hurczolásának. (Helyeslés.) A legérdekesebb az, t. képviselőház, hogy majdnem minden felszólaló ezzel kezdi, de azért mégis arról beszél. (Derültség. Igaz! jobbfelol.) Én azonban ez alkalommal mégis kivételt teszek és a művészetről kivánok egy pár szóval megemlékezni. (Halljuk! Halljuk!) A pénzügyi bizottságban hatásvadászattal vádolták meg a mai modern magyar képzőművészetet és ott az a nézet alakult ki, hogy a képzőművészetnek azon részétől, a mely beteg, meg kell vonni az állami támogatást. Hogy ez az intenczió tiszta szándékból fakadt és hogy egy igen erős meggyőződést fejezett ki, az iránt semmi kétség sem lehet; a kérdés csak az, hogy fején találták-e a szeget. Erről pedig illik megemlékezni. Ez a vád nyilvánvalóan az irodalomban abból indult ki, hogy azt mondják, hogy az az -irányzat, a mely az egész szellemi kultúra terén a belső, igazi értékességre való törekvés nélkül a hatásvadászó külsőségekben akar érvényesülni, hogy ez kezd felülkerekedni a képzőművészetben is. Hogy irodalmunk tényleg olyan irányban halad, a mely minden embert gondolkodóba ejt, az minden kétségen felül áll. Az is igaz, hogy hatást vadásznak, de a fő baj az, — és ez KÉPVH. NAPLÓ 1910 —1915. VIII. KÖTET. sokkal fontosabb — hogy ránk zúdítják az idegennek olyan nyers utánzatát, hogy épen azt, a mit czéloznak, t. i. a hatást tévesztik el. S egészen vakmerően, kérkedve, fennen hirdetik, hogy ők mintegy nemzeti missziót teljesítenek, mikor a nyugati kultúrát ültetik át ide Magyarországba, mintha régebbi Íróink talán keleti kultúrát csináltak volna itt ebben az országban. Minden hozzáértő ember tudja, hogy a kultúra egy, az sem nem nyugati, sem nem keleti. S minden épórzésű ember tudja azt is, hogy minden nemzeti kultúra sajátságos karakterű és csakis ugy van értéke, ha az egyetemes kultúrát nemzeti forrásokból merítve, sajátos vonásokkal tudja gazdagítani. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Ezt tudták a mi régebbi iróink, de nemcsak hogy tudták, hanem ez az egyetlen törekvés volt alkotásaiknak éltető forrása. A modernek közül ezt sokan nem tudják; megrészegedtek az idegentől, s ma majomszerüen utánozzák azt. S milyen nehéz ezeknek az uraknak az írásait elolvasni, de még nehezebb megérteni. Hogy azonban mit jelent a divat hatalma, erre bizonyság az, hogy ezeknek az uraknak csupa divatból van olvasópublikumuk, az emberek csupa divatból ugy tesznek, mintha azt, a mit olvasnak, értenék, sőt még élveznék is. Hogy meddig tart ez a divat, azt én nem tudom; egyet azonban biztosan tudok, és ez az, hogy ha magyar iróink magyar szellemből merített uj eszmékkel és tendencziákkal majd magyar formát és magyar szint tudnak eszméiknek adni, s azokat ugy testesitik meg, akkor sokkal egészségesebb irodalmi életünk lesz, mint ma. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Mert a magyar föld eddig sem tűrte el az idegennek idegenként való átplántálását, és hiszem és meg vagyok győződve, hogy azt ezután sem fogja eltűrni. De egészen más a helyzet a képzőművészet terén. Itten sohasem volt annyira nemzetivé lett művészi életünk, mint az irodalom terén. Itt nincs egy Vörösmartynk, Petőfink, Aranyunk, Kemény Zsigmondunk, Jókaink, Mikszáthunk és egy Herczeg Ferencziink. Hogy miért, azt nem kutatom. A művészi élet csakis egyetemes feltételek alapján fejlődhetik, a melyek nálunk nyilván hiányoztak és részben hiányzanak még ma is. Egy azonban bizonyos, és ez az, hogy tehetségeknek sohasem voltunk hiján és nem is vagyunk. Itt van pl. Munkácsy, aki egyike volt a legragyogóbb magyar tehetségeknek, a ki a külföld művészi életét gazdagította; az ő művészetének is vannak nemzeti vonásai, de ezek nemcsak külföldön, hanem nálunk is idegenszerűen hatottak, mert nem volt meg mibennünk az az érzék, a melylyel azokban gyönyörködni tudhattunk volna. Hasonlókép járt Fadrusz, a kit azért, mert a maga utján mert járni, megköveztek. Elképzelheti, t. képviselőház, mindenki, hogy hogyan fájhatott ez a méltatlan megkövezés annak a művésznek, kinél rajongóbb, szerel20