Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-169

124 169. országos ülés 1911 május 31-én, szerdán. talán Németország egy-két egyetemét kivéve, sehol a művelt világban nem találhatunk. (Igaz! ügy van! a szélsőbaloldálon.) Ez ma is igy van. Hiszen, a magyar nemzeti kultúra struktúrájának vizsgálása talán nincs kizárva a képviselőház tagjainak, a magyar törvényhozók­nak feladatai közül. Méltóztassék csak egyszer lejönni és meg­szemlélni ott egy kollégium czétust, hogy mi­csoda egészséges magyar, egyetemes magyar nemzeti, minden felekezetiségen, minden izolált­ságon felülemelkedő élet fejlődött ki és ural­kodik ott. Tüdős János: Ős internátus! Bakonyi Samu: Tessék ehhez hozzáadni a dehreczeni hamisítatlan, ősrégi magyar társada­lomnak azt a puritán egyszerűségét, a melynek nevelő hatását különösen a mai világnézetek­nek harczáhan és szertelenségei közepette, azt hiszem, hogy alábecsülni csakugyan egyáltalá­ban nem lehet. Hogy Debreezenben egy egyetem igazán mily egészségesen volna elhelyezve, azt a nem­zet anyagi erejének szempontjából is megvilá­gíthatom. Olyan miliőben, mint Debreczennek a népe, a melynek élettörvénye a józan taka­rékosság,, az egyszerű életmód, a melyeknek segítségével ez a nép városának vagyonát annyira tudta fokozni, hogy annak határa már 160.000 katasztrális holdat tesz ki ez idő sze­rint, hogy ez a határ elterjedvén a Tiszáig, öt nagy vármegyével szomszédos magának a városnak a határa, ezt a — fájdalom — hiányzó erényét is a magyar társadalomnak ott elsajátíthatná, vérébe menne át az ottani egyetem hallgatói­nak a takarékosság és a józan gazdasági fel­fogás. (Ugy van! a szélsőbaloldálon.) Debreczen mellett talán nem utolsó argu­mentum az is, — minden tisztesség adatván a szerintem is illetékesen egyetemre aspiráló Sze­gednek — hogy Debreczen a tömegesen együtt lakó magyarságnak földrajzilag is a góczpontja. A Debreczent támogató igazságok között azonban egy áll az én felfogásom szerint a leg­első helyen, (Halljuk! Halljuk!) és ez a magyar kultúrának az a kiirthatatlan, lankadat­lan nagy szeretete, a melyet ott századok hosszú során át szakadatlanul tapasztalunk. Itt van a kezemben egy könyv, a melyet a deb-reczeni főiskolának egyik, az egész világon méltán hires tanára dr. Balogh Ferencz, a genfi egyetem tudora adott volt ki, a mely a dehreczeni fő­iskolára tett alapítványok törzskönyvét foglalja magában. Megható az ezen könyvbe való egy­szeri bepillantás. Az egy köböl tengeritől kezdve a százezer koronás és forintos adományokig, az egyszerű és szinte nyomorban tengődő napszámos embertől kezdve a dús vagyonú patricziusig úgyszólván a társadalom minden rétegéből meg­található itt annak a nagylelkűségnek, annak az odaadó meleg szeretetnek bizonysága, a mely Debreczen népe részéről főiskolája iránt min­den időben megnyilatkozott. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, t. képviselőház, ha mindezeket pártatlanul és részrehajlatlanul összefoglaljuk, akkor ez az összefoglalás kizárttá teszi azt, hogy a magyarországi egyetemek szaporításánál Debreczen ne jöjjön azok között legelső sorban tekintetbe, a hol a magyar műveltségnek, a magyar nemzeti kultúrának és jövendőjének ezt az oltárát fel kell emelni, (Helyeslés a szélső­baloldalon.) helyesebben csak továbbépíteni, a meglevő intézményt betetőzni. (Helyeslés és él­jenzés a jobb- és a szélsőbaloldálon.) T. képviselőház! At kell térnem most már fejtegetéseimnek egy másik tárgyára, a melynek taglalásánál részemről szintén bizonyságot aka­rok tenni arról, hogy nem egyoldalú, bármiféle osztály- vagy felekezeti érzéstől vezetett felfogást tartok itt elsősorban irányadónak a Irépviselő­ház, a magyar parlament tárgyalásaiban. Ez a magyar kultúrának szintén egy nagy kérdése, a melyet én ; ilyen gyanánt akarok felfogni és tárgyalni. És én előre bocsánatot kérek a t. képviselőháztól, hogyha azok folytán, hogy ez a kérdés, itt a vitában részt vett több t. kép­viselőtársam részéről bár nagyon sok jóakarattal szóvá tétetett, de csak úgy távolról mellesleg érintetett, kötelességszerüleg annak egy kicsit a mélyére kívánok hatolni, mert meggyőződésem szerint ennek a kérdésnek a megoldásától függ Magyarország nagy nemzeti egységének meg­felelő módon való kifejlesztése és sok tekintet­ben biztosítása is. Ez, t. képviselőház, a magyar izraelita hit­felekezet autonómiájának a kérdése. Ostffy Lajos t. képviselőtársam, utána gróf Tisza István és Siegescu József t. képviselő­társaim érintették volt felszólalásaikban ezt a kérdést. Azon ismételten elismert nagy jóindulat daczára, a mely az ő felszólalásaikban az izraelita felekezet ügye iránt megnyilatkozott, mégis saj­nálattal azt kell megállapítanom, hogy nem sikerült teljesen ezt a kérdést a kellő világításba helyezniök. Én azt hiszem, hogy minden magyar képviselőnek, a ki ezeket a kérdéseket behatóan ismeri és ebben a vitában részt vesz, elenged­hetetlen kötelessége, az imént jelzett előzmények után, hogy a felfogásokban mutatkozó héza­gokat legjobb erejével igyekezzék kitölteni és az egész kérdést a maga valósága szerint meg­világítani. T. ház! A magyar zsidóság egyenjogositá­sának kérdése visszanyúlik a magyar társada­lomnak és a magyar törvényhozásnak a 30-as évek végén kezdődő nagy mozgalmaira. Az 1839—40. országgyűlésen az emanczipácziót már akként akarták volt megoldani legalább az alsó táblán, hogy az egyúttal egyértelmű legyen a törvényesen bevett vallások közé való iktatással. Ez a törekvés azonban, bár az alsó táblán teljes mórtékben sikerre vezetett, mégis meg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom