Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.
Ülésnapok - 1910-142
április 27-én, csütörtökön. 4? U% országos ülés 1911 A hatóság belátja ennek szükségét, engedélyezi, mondjuk, egy 10—12 évi osztag kivágását és e határozat vétele után a község kiadja a vállalkozónak épités végett az iskolát, kéthárom hónap múlva az iskola készen is van és a vállalkozó várja a pénzét. De mi történik? Felbecsülik az erdőt, kiírják az árverést, de a községek nem kapják meg a megajánlott összeget, tehát az árverést beszüntetik. Felírnak erre a központba s elmondják, hogy a fa ára olcsóbb lett, a fa dudvás, már kihasznált, a jobb minőséget már eladták, s csak a rosszabb maradt, lehetetlen tehát azt az árat elérni, a melyet a központ kivan. A központ erre azt mondja, hogy olcsóbban nem szabad eladni. Lejönnek az akták újból, megbecsültetik az erdőt és a vége az, hogy mihelyt az iskola kész, a mesteremberek összessége bepereli a községet, hogy fizessen. Két-három évig tartó perek vannak, a míg a község ahhoz jut, hogy a fát képes eladni és annak értékével a mesterembereket kielégíteni. Ha a nép és a község az ilyen hosszadalmas eljárást látja, lehetetlen, hogy bizalommal viseltessék az adminisztráczió iránt, (Ugy van!) mert a közigazgatási hatóságnak, vagy a vármegyének, melynek e kérdéseknél egyéb szerepe sincs, mint a végrehajtás, ez nem emeli a tekintélyét. A vármegyének itt közbeszólása nincsen, csak az a kötelessége, hogy az ítéleteket kézbesítse, vagy a végrehajtást elrendelje. Nem folytatom tovább ezt a kérdést, mert abban a nézetben vagyok, hogy ha az ember őszintén elmondja a maga panaszát, ez először is megnyugtatólag hat azokban a kerületekben, a melyekben ez a kérdés a lakosságot érdekli, másrészt bizalmat, reményt nyújt arra, hogy mind a képviselőház, mind a t. kormány belátva ezeknek a dolgoknak a visszásságát, igyekezni fog vagy reformmal, vagy pedig a túlságos központosítás deczentralizácziójával ezen a kérdésen mielőbb segíteni, és erre az akczióra tisztelettel és bizalommal felkérem a t. minister urat. Említettem a birtokpolitikánál, hogy ott vannak a nagybirtokok, ott vannak a kötött birtokok, ott vannak az egyházi birtokok. Ezeknek létezése indokolt, ezeknek állami, egyházi, kulturális és szocziális feladatai kétségbe nem vonhatók, de egy észrevételem volna, különösen r a kötött birtokokra nézve. Én ugy tudom és ugy tanultam, hogy a nyugati államokban a kötött birtokokon fejlődik az ipar minden neme; a kötött birtokok tulajdonosai, ha látják, hogy a föld nem hozza meg azt a hozamot, a mely szükséges, az ipart veszik elő, először azért, hogy az iparral pótolják a birtok jövedelmezőségi hiányát, másodszor, hogy szocziábs tekintetben a kerület lakosainak munkát és megélhetést biztosítsanak. Egy ilyen reményteljes akczió indult meg a legutóbbi években, midőn a nagybirtokososztály szintén az ipari akcziót a kezébe vette, de az a nagybirtok, mely tőkehiányból nem képes erre az akczióra, igen jól teszi, ha, tekintve a nagy árhullámzást, a nagy árakat és a kevés jövedelmet: szívesen odaadja a földet annak a munkásnak, annak a kisembernek, a kinek a főidre szüksége van. E tekintetben kénytelen vagyok a -parczellázást is felemlíteni, mert az bizonyos tény, hogy a mint a Felvidéken a földet mozgósították, ez az akczió, ez a mozgalom végig fog menni az egész országon; akár gazdag az a vármegye, vagy föld, akár nem, az akczió meg fog indulni. Ha az alföldi munkás feljön a Felvidékre és a felvidéki lakostól kérdi az amerikai viszonyokat, és ki mit hozott, annak ha kétszer is arat, legelső gondolata az, hogy ő is kimegy Amerikába, hogy ugyanannyit szerezzen, mint az a felvidéki ember. A pénzbőség megvan, a munkásosztálynak megvan a keresete, nem ínségből megy az Amerikába, azt tagadom, az egy falláczia. (Igaz! Ugy van!) Méltóztassék, elhinni, hogy a ki Magyarországon ínségből akar kivándorolni, jobb, ha előbb megy, mint később, mert az hasznavehetetlen, haszontalan elem a társadalomra. (Igaz! Ugy van! Mozgás.) A munkás az munkát szerez szerényét vagy jobbat, igényeinek megfelelőt, de ínségből a mostani viszonyok közt Amerikába senki sem ment, hanem megy vagyont szerezni (Igaz! Ugy van!) és vagyont szerez, mert hála Istennek, a magyar nép faji és nyelvkülönbség nélkül bizonyos szerzeményt összekuporgat és hazajön, kifizeti adósságait, épületet emel, birtokot vásárol és él, boldogul tovább. Én a kivándorlás kérdésével már az 1893. évi kongresszus óta foglalkozom. A sajtó utján, a törvényhozás utján ezt megakadályozni nem lehet; meg kell akadályozni a jogtalan kivándorlást a legnagyobb szigorral, de nem azt, a ki jogosan vándorol ki, mert polgári jogokat nem szabad megsérteni; ki-ki oszsza be ugy az életét, a munkásságát, a hogy legjobban tudja. Az eredmény mutatja, hogy ez az országnak kárával nem jár. Ebbe tehát bele kell nyugodnunk és napirendre kell felette térnünk. A parczellázásra nézve, mivel biztosan tudom, hogy a t. minister ur foglalkozik e kérdéssel, legyen szabad szintén néhány észrevételt tennem. Egyáltalában nem vagyok annak barátja, hogy a parczellázást az állam vezesse. Az állami adminisztráczió nehézségei, a sok retorta annak gyors végrehajtását csak megakadályozza. De már azt kívánom, hogy a parczellázási akczióban, mint tanácsadó, mint birtokrendező részt vegyen, (Felkiáltások balfelöl: Ellenőrzi)!) mert az lehetetlen állapot, a mi ma fennáll. A ki parczellázni akar, parczellázzon polgári haszon mellett is és e tekintetben igen tiszteletreméltó akcziót fejtenek ki szövetkezetek, pénzintézetek, magánosok; de hogy hogyan parczellázza azt a birtokot, hogy képes-e azt a
