Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.
Ülésnapok - 1910-161
Í61 országos ütés Í9li május 20-án, szombaton. 48? ben ffiég kell hogy legyenek létének és virágzásának előfeltételei. És azt igazán a leggondosabban kell mérlegelni és lehetőleg távol tartani attól egyéb szempontokat, bármennyire fontosak és relevánsak legyenek is. Még egy más szempontra is reá kell mutatnom, t. ház, és ez az, hogy az a német határszél, azt a keskeny csikót, a mely végighúzódik NyugatMagyarországon, Mosón, Sopronmegye stb. határán, hogy ezt a keskeny csikót olyan népelem lakja, a mely ugy, mint Pozsony városában, egy xax E^oyvjv kulturelem. Ez egy minden haladás, tudomány, művészet iránt fogékony népelem, (Helyeslés.) a melyet oda vonz az a német kultúra, az a magas, a fejlettség magas fokán álló kultúra, a melyet neki ott közvetlenül nyújt a szomszéd és pedig ingyen. Én azt tartom, hogy a magyar nemzeti politikának egyik szintén sarkalatos feladata, hogy azt az elemet odalánczolja a kultúra szálaival magához, még pedig elszakadhatatlan szálakkal és hogy egy nagy hibát követünk el, ha megengedjük, hogy az egy más nemzetnek a kulturtalaján, hogy ugy mondjam trágyáztassék meg azzal az anyaggal, a mely ott terem. (Helyeslés.) Ott van egy Hyrtl, egy Joachim, egy Kainz és tudnék még felsorolni sok mást, a kik ott születtek, azon a csikón és elsőrangú szerepet játszottak idegen nemzetek kultúrájában. Ott vannak, csak utánuk kell nyúlni, a magunké után. Ezeket a szempontokat és talán lehetne még egyéb szempontokat felhozni, ezeket a szempontokat hoztam fel, a melyeknek az okából a magam részéről azt tartom, hogy legjobb lenne, hogyha a harmadik egyetem Pozsonyban állíttatnék fel. Engem semmiféle kötelék ahhoz a városhoz nem fűz, én tisztán objektív és tudományos alapból indulok ki, A harmadik egyetem ép alapitása, a meiyet a minister ur szerencsés kézzel oda juttatott, hogy ez több, mint harmincz évi hiábavaló küzködés után — hála Istennek — ki kezd bontakozni az elmélet ködéből, ennek a harmadik egyetemnek az alapitása annál nagyobb örömmel tölt el minél jobban meg vagyok győződve arról, hogy azok az állapotok, a melyek a budapesti egyetemen vannak, teljesen tarthatatlanok. (Helyeslés.) H^T. ház ! Minden nemzet igyekszik a maga egyetemére, tudományaira nézve egy bizonyos tipust teremteni. Megvan minden német városban lévő német egyetemnek a maga évszázados typusa. Megvan az angol, a skót egyetemeknek is a maguk tipusa, szintúgy, talán kevésbbé, de megvan Francziaországban is és megvan fokozott mértékben igazán magas nivón Amerikában az egyetemnek a tipusa. Es ez a tipus, ez az élet, a melyet az az egyetemi polgár évek során át átélt, olyan korollariuma annak az egyetemi oktatásnak és nevelésnek, mint az a miliő, a mérvről emlitést tettem. Sajnosán voltam kénytelen már évekkel ezelőtt konstatálni, t. ház, hogy meghiúsult Eötvös Lorántnak életrevaló nagyszabású terve, a mely a budapesti egyetem kérdésének a megoldását ugy tervezte, hogy a Lágymányoson egy egyetemi várost akart alapitani, egy Quartier Latint, ez a terv azonban dugába dőlt. Talán itt szabad néhány szóval kitérnem arra, — lehet hogy ezzel sok gáncsot zuditok fejemre — hogy Budapesttel, a melyet az isteni gondviselés mintha jókedvében elhalmozott volna minden jóval, folyammal, hegyekkel, a melyek egészséges, nagy, szép várossá tehetnék, az emberi kéz igazán kegyetlenül bánt. Igaz, hogy itt még rövid idő ejőtt szűk utczák, sikátorok voltak, de a földszintes házak nagy udvarán ott játszhatott a gyereksereg. Most öt-hat méteres utczákban négy-öt emeletes házakat épitenek, még pedig államsegélylyel, mert mi más az adómentesség ? Am kellemesen csak a milliomos élhet, mert a középosztály nem tud itt gyermeket nevelni nem tudja hova küldeni; a gyermek ifjúságát mintegy börtönben tölti, mert nem jut szabad levegőhöz. Hogy lehessen ilyen miliőben egyetemet fentartani ? Egy pár napja megjelent a Budapesti Hírlapban egy czikk »Ötthon és az utczán<< czim alatt, s ez a következőket mondja (olvassa) : »Es, a mint lábunkat kitesszük az utczára, megsokasodik szenvedésünk mindazon szenny, durvaság, szégyenletesség láttára, a mely itt tolakodva tódul öntudatunkba. Más nagy városnak is megvan a maga szabadjára hagyott, gondozatlan, nevelő kéz nélkül maradt gyermekhada, ismerjük a bécsi suhanczot stb. de a pesti csirkefogónak vakmerőségben, rosszaságban, veleszületett komiszságában nincsen párja. Es ezek a csirkefogók a város urai. A főutczákról elűzi őket a rendőri gond, de a mellék utczákra már nem telik ebből az atyáskodásból. Nagyon jól tudom, hogy az üyen jelensége igen komplex gazdasági és szocziális okai vannak, de egyik fő oka az, hogy a gyerekseregnek nincs tere, parkja, squareje, a hol játszhatna, ötemeletes házak között a kövezeten nem kellemes játszani. (Derültség.) S igy annak a gyermeknek a dolog természeténél fogva el kell durvulnia.« Talán különösnek látszik, hogy az egyetemről szólva, a kultuszvitánál ilyen dolgokat olvasok fel, de azt látom, hogy ez nálunk elhanyagolt terület. (Igaz •' Ugy van !) Testi nevelésről beszélünk. Szűk utczákban, jóformán börtönben nem lehet testileg nevelni az ifjúságot, ahhoz jiedig, hogy valaki kimenjen a Svábhegyre, ahhoz 90%nak nincsen sem pénze, sem ideje ; ez teljesen lehetetlen állapot. Én igy gondolkozom 20 év óta. 18 vagy 20 évvel ezelőtt Singer Zsigmond egy ujságiróbanketten felhívást intézett a sajtóhoz, hogy vegye a kezébe ezt a kérdést, hiszen istentelen, rettenetes állapot ez, és hogy legyen itt egy társadalmi mozgalom, a mely ezzel foglalkozzék. A szó elhangzott ffiíovrj ev s<;yj|j.(|) a felkiáltó szava a pusztaságba, de nem lett semmi foganatja. Azóta is mindig foglalkoztam ezzel és ha ma felhasználva az alkalmat, ismét felhoztam, könnyítettem a lelkemen, talán fog valamit segíteni, talán megindul