Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-159

43á 15S, országos ütés i9íi május Í8-án, csütörtökön. nagy különbség van a majdnem hasonló módon szervezett külföldi pénztárakkal szemben. Az első feltétel e szerint a pénztárak önkormányzati jogát helyreállítani, s általában rendezni a viszonyt az állami hivatal és az országos pénztár között. Erre nézve a tegnapi napon Hegyi Árpád t. képviselőtársam felhozta a svéd pénztárak viszonyát, a hol tulaj donképen központi szervezet nincsen, és a kerületi pénztárak teljesen önállóan dolgoznak, a törvény alapján. Ennyire menni nem is lesz szükséges, de két főhivatal felesleges ; elég volna az állami hivatal felügyeJete és a kerületi pénztárak azután önkormányzatikig dolgoznának tovább. A másik kérdés, a melyről röviden meg akarok, emlékezni, az orvosok kérdése. Mindenki előtt ismeretesek a lapokban időnkint megjelenő különféle hirlapi czikkek, a melyek a szerint, hogy mely részről Íródnak, vagy az orvosok ellen és a jaénztár mellett, vagy a pénztár ellen és az orvosok mellett szólanak. Tény az, hogy az orvosok és a pénztár között állandó harcz folyik, a mi mindenesetre az ügynek nagy kárára van. Az országos pénztár azt akarja, hogy az orvosok mind esküt tett hivatalnokai legyenek a pénztárnak és az ő íenhatósága alá tartozzanak. A dolog tényleg ugy áll, hogy a pénztári orvosok nagy része elsősorban nem önálló, hanem községi, körorvos vagy állami alkalmazott, a mennyiben az állam megengedi az 1898 : XXXVIII. t.-czikk 23. §-a alapján, hogy a községi és körorvosok vagy állami alkalmazottak pénztári orvosok is lehetnek. És pedig igen helyesen. De nem fogja megengedni, sem a törvényhatóság, sem a belügyminister, hogy orvosai, a kik nekik esküt tett és fegyelmi hatóságuk alá tartozó tisztviselői, egy másik testületnek legyenek esküt tett hivatalnokai és annak a fegyelmi hatósága alá tartozzanak, így a pénztári orvosoknak legalább 80%-a elesik, nem tudom tehát, hogy miért kell a többit arra az esküre és fegyelmire kényszeriteni. A mint mondom, ez az egész intézménynek csak. nagy kárára van. Az 1907: XIX. t.-oz. 133. §-a azt mondja (olvassa): »A kerületi munkásbiztositó pénztár és az orvosok közötti viszony szabad megegyezés tárgya«. Természetesen hozzáteszi azután a törvény, hogy a jóváhagyás a felsőbb hatóságokat illeti, legfőképeu az állami munkásbiztositó hivatalt a munkáspéiiztár megfelelő intézkedésének a helybenhagyásával. Van azután egy végrehajtási rendelet, a mely 8. fejezetében a 100. §. 9. pontjában azt mondja, hogy végeredményben az országos pénztárhoz van utalva ezeknek a kérdéseknek végleges megoldása. Ebből meriti a pénztár azt a hatáskört, hogy előre direktívákat állapithasson meg. Ebben nagy tévedés van, mert legtöbb esetben kerületeukint bizonyos sajátságos viszonyok vannak, és ha a központból adnak ilyen utasitásokat, az mindig káros eredményre vezet. Azért sokkal helyesebb, ha a törvény rnegtartatik^ és a törvény által megengedett keretben szabad egyezkedés jön létre az orvos és a pénztárak között. Egyébként hogy a pénztár maga is tisztában van azzal, hogy az orvosok az ő működéséhez igen lényeges kellékek, elismerik ebben a jelentésükben, a melyben igy szólnak (olvassa): »Az orvosfcérdésben álláspontunk tiszta, egyenes és határozott. Nem is lehet más. Mert a munkásbiztositás lényegét, czélját, feladatait és eszközeit elfogulatlanul átlátó tekintet előtt egyedül és kizárólag annak az egy álláspontnak lehetősége létezik, azé az állásponté, hog}r az egész munkásbiztositás jövője, sorsa és léte elsősorban az orvosok kezébe van letéve*. Felhozza azután .továbbá, hog}^ lehetséges-e, hogy »hatalmi kérdéseket vessünk fel, hogy más gondolattal és érzéssel igyekezzünk a pénztári orvosok erkölcsi és anyagi érdekeit intézményünk érdekeivel összeegyeztetni, mint azzal, hogy orvosainkat teljes mérvben kielégitő viszonyokat teremtsünk, odaadó és buzgó működést csakis megelégedett orvostól várhatván 1 !« És ebben igazuk van, mert a. tagok után az orvos a legfontosabb az egész szervezetben. Most már méltóztassanak megnézni azokat a viszonyokat, a melyek Békés vármegyében vannak. A pénztár nem tudván ott 40 kipróbált orvossal megegyezni, visszautasította azon ajánlatukat, hogy az orvosok mint magánorvosok a szabályrendeleti dijak mellett gyógykezeljék a betegeket. Ez az egyezség nem jött létre és a pénztár összeszedett 10 orvost és ezekkel akart 12.000 beteget kezeltetni, a kik családjaikkal együtt 30.000 lelket képviselnek. Ez nem mutatja, hogy a pénztár ugy tesz, a mint érez. Az egész dolgot nagyon könnyen meg lehetne oldani szabad egyezkedés utján, mihelyt a törvényhez alkalmazkodunk. Nekem e tekintetben gyakorlatom is van. Igaz, hogy a pénztárral nem álltam összeköttetésben, sem mint alkalmazott, sem mint orvos, de mint az egyik fiókszövetség vezetőjének, volt alkalmam a kerületi pénztárral tárgyalni és mondhatom, nagyon szépen megegyezésre tudtunk jutni; ma is békességben vagyunk és nem is lenne harcz, ha a központból be nem avatkoznának. Ma ugy áll a dolog, hogy csak egy vármegyében van baj, de ha igy folynak a dolgok tovább, az egész országban felfordul a szervezet. Hivatásomnál fogva sok nyomorúságot láttam életemben, de mindig azt tapasztaltam, hogy, a hol a szegénységhez betegség járul, ott a legnagyobb a nyomorúság. Épen ez az intézményünk volna hivatva ezen a legnagyobb nyomorúságon, a betegségen segiteni. Bármely intézmény osak ugy lehet nagy és erős, ha egyetértés és békesség uralkodik benne, Itt nincsen meg a békesség és addig, mig ez nem lesz meg, addig nincs is rajta Isten áldása. (Igaz! Ügy van !)