Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-158

258. országoi ülés Í9Í1 tíiájús 17-én, szerdán. 415 megállapodás azonban, a mint olvashatjuk, bizonyos hézagokat mutat fel. A megállapodást bizonyos körök nem akarják elfogadni, daczára, hogy maga a városi hatóság, élén a polgármesterrel, a város egész erejét állitotta a szocziális ügy szolgálatába. Mindez arról győzhet meg minket, hogy a záróra kérdését az ipartörvény reviziójától teljesen elkülönitve, külön noveUával kell mielőbb megoldani. (Helyeslés.) A szomszédos Ausztriában sem vonták meg az általános reviziót, hanem az 1910. évi január 14-iki törvényben a munkaidőnek és zárórá,nak kérdését novelláris utón szabályozták. Ennek a törvénynek 96. §-a kimondja azt, hogy a záróra az üzletekre nézve általában esti nyolcz óra, az élelmiszer-kereskedőkre nézve esti kilenez óra; egyúttal kimondja, hogy a helyi hatóság az érdekelt munkaadók és alkalmazottak szervezetének meghallgatásával kivételesen külön is megállapodhatnak a záróra és a munkaidő tekintetében, ez azonban nem jelenthet in pejus reformácziót, hanem azt, hogy ezen megállapított záróránál esetleg korábbi záróra állapitható meg a helyi hatóság és az érdekelt körök egyetértésével. Ugyanez a szisztéma, a mely az osztrák törvényben megnyilvánul, van meg a zárórának németországi szabályozásában is. Németországban, a melynek kereskedelmét a mienkével, azt hiszem, alig lehet összehasonlitani, 1900. október 1-étől fogva a záróra a legnagyobb városokban is életbelépett. A zárórát esti 8 órában állapították meg, az érdekelt köröknek azonban joguk van kétharmad többséggel ennél korábbi zárórát is megállapítani, az esti 8 óra helyett 7 órára tehetik a zárórát, a mi viszont a reggeli üzletnyitás órájának megfelelő eltolását okozza. Midőn Berlinben a zárórát először alkalmazták, ott is attól tartottak, hogy ez az üzleti életet nagy mértékben fogja majd korlátozni és különösen Berlin éjjeli életére lesz majd káros hatással. Mindezen aggodalmakból azonban semmisem vált valóra ; Berlinnek sem forgalmát, sem üzleti életét, sem éjjeli életét egyáltalában nem korlátozta a zárórának szigorú keresztülvitele, de különben sem vagyok azon az állásponton, hogy az éjjeli élet és a világvárosi jelleg szoros összefüggésben volnának, mert akkor London nem volna világváros, (Ugy van ! Ugy van ! ) pedig ott éjjeli élet nincs és a zárórára vonatkozó rendelkezést éjjeli felegy órakor oly rettenetes szigorral hajtják végre, hogy az ember saját szállodájának étterméből is kénytelen vagy az utczára vagy a szobájába vándorolni, mert ott a vendéglői helyiségekben sötétben maradna. Németország példája, valamint Ausztriának közeli példája is arra inthet minket, hogy a záróra és a munkaidő kérdését törvényhozási utón szabályozzuk. (Élénk helyeslés balfelől.) Ha ezt megteszszük, olyan kívánalmat teljesítünk, a mely ma már nemcsak a kereskedelmi alkalmazottak óhaja, •— bár azt hiszem, hogy ez is elegendő ok lehetne erre — hanem az összes érdekelt köröknek, a kereskedelem és ipar köreinek, az Országos Kereskedelmi Egyesülésnek, az iparegyesületeknek s az összes főnöktestületeknek egyértelmű kívánsága. Azt hiszem, hogy egy kérdést, a melyet a főnökök belátó, szocziális gondolkozású része és az alkalmazottak szervezete egyaránt sürget, minél előbb noveüáris utón megoldani, teljesen helyes és indokolt. (Helyeslés.) A másik kérdés, a melyre egész rövidséggel rámutatni kívánok, a kereskedelmi alkalmazottak jogviszonyainak rendezése. Mi a kereskedelmi alkalmazottak ügyeiben ma is az ipartörvénynek egy már lejárt korszak maradványát képező rendelkezése alatt nyögünk, a mely, azt hiszem, a 88. §-ában kimondja azt, hogy szabad egyezkedés tárgya az alkalmazott és a főnök közti viszony. Ez a szerződési szabadság, ez a szabad egyezkedés már teljesen lejárt ott, a hol nem egyenrangú felek azok, a kik szerződnek egymással és a hol az egyik szerződő fél kényszerhelyzetben szerződik, (ügy van !) Az előrehaladott törvényhozások is már tökéletesen szakítottak ezen a téren a szerződési szabadság elvével, mert hova vezetett a szerződési szabadság pl. a felmondási idő tekintetében ? Minálunk a felmondási időnek a főnök és alkalmazott megegyezése alapján való szabályozása odavezetett, nem ugyan a főnökök többségénél, — mert a kereskedelem tisztességére legyen mondva, hogy a főnökök többsége soha erre a területre nem lépett — hanem azoknál, a kik tisztességtelen versenyt akarnak űzni a többieknek, a tisztességeseknek rovására, hogy ők egyezményre lépnek az alkalmazottaikkal; felmondást egyáltalában nem ismernek, vagy pedig a törvényes felmondási időnél sokkal kisebb felmondási időt állapítanak meg szerződés, egyezmény alakjában. Az osztrák és a német kereskedelmi törvény is teljesen szakított már azzal, hogy a felmondási idő és általában a kereskedelmi alkalmazottak és a főnökök jogviszonyai tekintetében teljesen a szabad egyezmény megállapodásai legyenek irányadók. Az osztrák novella, az 1910. évi január 16-iki törvény a »Handlungsgehilfen-Gesetz« a jus cogens alapjára helyezkedett, vagyis kimondotta azt, hogy a törvényes felmondási idő olyan kikötés, a melyet in mehus lehet megváltoztatni, vagyis a törvényes időnél nagyobbat meg lehet állapítani, ellenben a törvényes felmondási időnél kisebb felmondási időt megállapitani nem lehet, mert ez az alkalmazottak kijátszása, az ő kényszerhelyzetüknek kiaknázása. (Igaz ! Ugy van !) Ez, t. ház, egyik pontja csak a kereskedelmi alkalmazottak jogviszonyainak, mert az általam hivatkozott osztrák törvény rendelkezései ezenkívül a kereskedelmi alkalmazottak szabadságidejét is — ugyancsak a jus cogens alapján — rendezi, s általában jogviszonyaiknak egész területét is szabályozás alá veszi mindazon pontokon, a melyeken a kereskedelmi alkalmazottakat védi, és kimondja, hogy ezek nem képezhetik szabad egyezkedés tárgyát, ezeken a törvényes feltété-