Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-147

176 147. országos ülés 1911 május 4-én, csütörtökön. Annyit az eddigi adatokból is meg lehet állapítani, hogy Magyarországon a törpe- ég a kisgazdaság az összes gazdaságok számának 99%-át teszi, és mégis ezen óriási számú törpe- és kisgazdaság az összes gazdaságok területének alig a fele. Látjuk tehát, hogy nagynak kell lenni az elaprózásnak, ha az összes gazdaságok számának 99%-a kis- és törpebirtok és azoknak területe az összes gazdaságilag művelt területnek mégis alig felét teszi. Hogy itt nagyszámú önálló, életképes, egészséges gazdasági egységeket képező kisbirtokokról szó nem lehet, az ebből a két adatból nyilvánvaló. A külfölddel való összehasonlítás igen érdekes tanulságokra vezet, de azokkal hosszasabban nem kívánok foglalkozni; csak arra kívánok rámutatni, hogy míg Magyarországon a 100, illetve 115 hektárig terjedő gazdaságok az összterületnek 56%-át teszik, addig Németországban ezek száma már 75.5%-ot tesz. Ott egészségesebb a birtokeloszlás, a mit igazol az a tény is, hogy míg Magyarországon a 10 hektárig terjedő gazdaságok az összterületnek 29.5%-át teszik, addig Németországban, ez kisebb, mert ott ez csak 27.5%-ra rug, tehát ott a szétporló, elaprózott birtokok száma nem olyan nagy Érdekes volna ezen birtokelaprózódásnak Francziaországgal való összehasonlítása is, de erre hosszasabban kitérni nem akarok, csak konstatálni kívánom azt, hogy az az állítás, a mely a magyar képviselőházban is gyakran elhangzott, mintha Francziaországban a földbirtokoknak óriási elaprózódása és szétporlása forogna fenn, helyt nem állhat. Francziaországban, amint azt már Quesnay, Necker és ujabban Tocqueville és Foville is megállapították, az ancien régime alatt több földbirtokos volt, mint ma. Gimmel azt mondja, hogy az ancien régime alatt legalább is annyi kis- és középbirtokos volt ott, mint a modern Francziaországban és Foville megállapítása szerint 4 millió és 4,600.000 között volt a földbirtokosok száma a régi Francziaországban, az 1892-iki hivatalos statisztika szerint pedig a mezőgazdasággal foglalkozók száma 6,913.504 volt, ebből azonban föl dbirtokos csak három és félmillió, tehát kevesebb, mint a mennyire ezek az irók az ancien régime földbirtokosainak a számát becsülik. Különben érdekes világot vet arra, hogy milyen a birtokelaprózódás Francziaországban, ha .összehasonlítjuk a mezőgazdasági üzemek számát Németországgal, a hol tudvalevőleg a törzsöröklési rendszer dívik. Alikor azt látjuk, hogy Francziaországban egy hektárig terjedő ilyen földbirtok 2235 van, mindig ezrivel számítva, Németországban pedig több, t. i. 2529, tehát több a kisbirtok és viszont a nagybirtok Németországban több, 14.000, mint Francziaországban, a hol csak 10.000. Látjuk tehát, hogy Németországnak több a parezella-birtoka, daczára a régi Anerberechtnek, mint Francziaországnak, és Németországnak több a 200 hektáron felüli nagybirtoka, mint Francziaországnak. Ha ezek láttára keressük a rémédiumot, a mely ezen egészségtelen földbirtokeloszlás orvosszeréül szolgálhatna, azt látjuk, hogy a legutolsó időkig legtöbben az örökösödési jog megváltoztatásában vélték ezt megtalálhatni. Egy igen t. képviselőtársunk az 1907. költségvetési vita folyamán, de azóta is hangsúlyozta, hogy ennek az egészségtelen birtokeloszlásnak orvoslása — szórói-szóra idézem szavait — az lehetne, hogyha a magyar földbirtokot bizonyos minimális és maximális határok között egy gyermek fogja örökölni, tehát az eddigi egyenlő öröklési rendszer helyébe a kisebb birtokokra általánosságban kötelező módon, intesztált örökösödés esetére, az egy gyermek öröklését kívánják statuálni. Nem kívánom hosszasabban felsorolni azokat az érveket, a melyek az egyenlő örökösödés mellett pro és kontra felhozhatók. A római jognak és a napóleoni jogfejlődésnek következményeképen előállott egyenlő örökösödési rendszer, gazdaságpolitikai, pszichológiai és érzelmi momentumokra hivatkozva, hangsúlyozza, hogy óriási igazságtalanság rejlenek abban, hogyha az egyik gyermeket előnyösitenék a többi felett, mig ellenben azok, a kik az ősi germán szokásra hivatkozva, a törzsöröklés rendjét kívánják Magyarországon is meghonosítani, gazdasági, közjogi és nemzeti momentumokra hivatkoznak és főképen arra mutatnak rá, hogy óriási igazságtalanság volna az, ha a földbirtokot ugyanolyan elbánás alá vetnők, mint a kereskedelmi adásvétel tárgyát képező többi tárgyat. Egyszersmind hivatkoznak arra is, hogy a föld nem lévén szaporítható, nem lévén helyettesítheti nem is ruházható át oly rövidesen, mint az ingók, és nem is osztható el olykép, mint az ingók, ennek folytán ennek a forgalmát megnehezítő, az öröklését más szabályok alá soroló uj öröklési rendszert keUene meghonosítani. A kérdés helyes megítélésénél az dönt, hogy milyen szempontból vizsgáljuk a dolgot. Ha nem jelszavak alapján akarjuk vizsgálni, akkor leghelyesebb az a szempont, melyet Schmoller hangoztat : »Azok a törvények, melyek az illető kor erkölcsével és felfogásával ellenkeznek, sohasem fogják megóvni a földet az eladósodástól«. Nézetem szerint ennek a kérdésnek megítélésénél döntő az, hogy az illető országnak, melyben a törzsöröklést be akarják hozni, milyen a nemzeti jellege, történeti jogfejlődése és milyenek uralkodó szokásai. A magyar jogfejlődés ez irányban — természetszerűleg csak egész röviden összegezve — odacsucsosodott ki a régi időben, hogy a nem adományos javakban a fiu- és leánygyermek, mint tudjuk, teljesen egyenlően, fejenként örökölt. Az adományos ősi javakban a fiuk egyformán örököltek egymás között, miután a hűbériség nálunk gyökeret verni nem tudott, a leányokon esett igazságtalanság kireparálására pedig személyi jogosítványként a hajadoni jogot, dologi jogosítványként pedig a leány-negyedet biztosították számára. De érdekes, hogy ezen öröklési rend vége felé már