Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-147

170 U7, országos ülés Í9Ü az u. n. primés de majoration, vagyis a tenyészanyagnak oly dij ázása, a mely a remondaszükséglet fedezésével szoros kapcsolatban van. Az a tenyésztő ugyanis, a ki kötelezi magát, hogy négy esztendős kanczát. a mely a katonai igényeknek kitűnően megfelel, el nem adja, hanem tenyész* tésre használja 200—800 frankos dijat kap. Ezzel biztosítják a remonda tenyésztésére szükséges legjobb anyagot. Ezt talán nálunk is letetne szervezni. Hogy mennyire rászorulunk az általam jelzett flegmatikus, de vérbeli lovak tenyésztésére, mutatja az, hogy különösen a Délvidékről, a hol idegenkednek — még pedig nagyon helyesen — a hidegvérű lovak bevonásától, Hannoverbe és Oldenburgba indulnak, hogy onnan tenyészanyagot szerezzenek. Végül legyen szabad áttérnem két megjegyzésre, a melyek a földmivelési tárcza költségvetésével szoros nexusban vannak, a melyek azonban nem e tárcza költségvetésének, hanem a költségvetés általános tárgyalásánál hangzottak el. Az egyik Pop Ős. István t. képviselőtársam beszédére vonatkozik, a ki kifejtette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának sarkpontja rövid időn belül nem lesz többé közjogi megoldás, hanem sokkal életbevágóbb . . . (Zaj.) Elnök : Csendet kérek ! Pirkner János : . . . nagy gazdasági vezérelvek lesznek a döntők és hogy a par excellenee földmivelő román nép és a többi nemzetiség semmit sem kapnak azokból az anyagi eszközökből, amelyek a földmivelésügyi minister urnak az állattenyésztés, stb. fejlesztésére rendelkezésére állanak. Nos, én tapasztalatból beszélhetek, mert húsz évig vezettem az állattenyésztési osztályt a földmivelésügyi ministeriumban és hitemre mondhatom a t. képviselőháznak, hogy épen ellenkezőleg áll a dolog. Azokból az anyagi eszközökből, a melyek a földmivelésügyi minister urnak rendelkezésére állanak, épen a magyarság kapta a legkevesebbet. (Felkiáltások balfelől: Ez ugy van !) Sajnálom, hogy t. képviselőtársam e téren megtámadta a földmivelésügyi kormányt, de bizonyára csak rossz tájékoztatás alapján tette ezt. Nagyon jól tudom, hogy az állatimportoknak mindig a nemzetiségiek vették hasznát. Osztottunk ki ily tenyészanyagot erdélyrészi szászok, délvidéki németek, felsőmagyarországi tótok, ruthének románok közt, a ki csak kérte. Az igaz, bevallom, -hogy épen a román gazdák részéről mutatkozott -a legcsekélyebb érdeklődés. (Halljuk! Halljuk!) Hogy e tekintetben mennyire pártatlan és nemcsak pártatlan, hanem épen a nemzetiségeknek kedvezni látszó eljárást követett a földmivelésügyi minister, annak igazolására szolgáljon a következő eset. Ezelőtt pár esztendővel a krisztiániai egyetemnek eg}^ tanára látogatott meg a földmivelésügyi ministeriumban, a ki azért tett európai körutat, hogy az európai országok tejgazdasági viszonyait tanulmányozza. Valószínűleg vaskos lájus h-én, csiiíortökoú. könyvet akart irni erről a kérdésről. A hivatalomban lógott egy nagy térkép, a mely, ugy mint a hadjáratok alkalmával szokás, apró zászlókkal volt megtűzdelve, a mely zászlók azokat a helyeket jelölték meg, a hol a tejszövetkezetek vannak. Akkor valóban feltűnt azon a térképen, hogy azon 6—700 tejszövetkezet közül, a melyeket állami támogatással létesitettünk, a legtöbb a Dunántúlra esett, épen a németek által lakott megyékre, továbbá a Délvidéken Torontál- és Temesmegyéknek ugyancsak a németek által lakott részeire, Erdélynek az erdélyi szászok által lakott vidékére és bár gyérebben, a felsőmagyarországi tótság által lakott vidékekre, azonban a nagy magyar medenczéről, az Alföldről teljesen hiányoztak a zászlócskák. , Midőn ez a professzor kérdezte tőlem, hogy mit jelent az a térkép a zászlókkal és azt megmagyaráztam neki, ő azt felelte, hogy >>ha én most hazajövök, akkor azt a vén bolond Björnsont alaposan össze fogom szidni; az mindig ti ellenetek prédikál, hogy ti üldözitek a nemzetiségeket és, ime, itt világosan láthatom azokat a milliókat, a melyeket áldoztok jóformán kizárólag a nemzetiségek javára«. Ez mutatja, hogy Pop István t. képviselőtársam vádja nem helytálló. Az általános vita folyamán felszólalt Lengyel Zoltán t. képviselőtársam is és e felszólalását igazán nem szabad megjegyzés nélkül hagynom. Lengyel Zoltán t. képviselő ur ugyanis a nagy magyar Alföld kanálizácziója és öntözés czéljára szolgáló berendezése mellett kardoskodott és igy nyilatkozott (olvassa) : »A folyószabályozásnak és az ármentesitésnek következménye az, hogy az állattenyésztés úgyszólván megállt az egész Alföldön. << Hiszen közkaczagás volt, a mit a magyar közvélemény Budapest főváros drágasága és az állattenyésztés kérdésében produkált és, engedelmet kérek, még a t. minister urnak azon jóindulata is, hogy az állattenyésztés czéljaira két milliót olyan bőkezűen odadobott, mulatságos az előtt, a ki a kérdést érti, mert sem egy, sem két, sem öt millió nem elégséges arra, hogy Magyarországon állattenyésztést előállitson, ha pedig nincs állattenyésztés, nem is lehet nagy a fejlődés. Az egész magyar Alföld állatbevitelre szorul s a hegyvidékről a szegény tót és Oláh nyomorult marháját kell az Alföldre levinni, hogy legyen a magyarnak mit ennie. Hegyvidékeinkről nem lehetne azt mondani, hogy állami szubvenczióval ott képesek vagyunk az állattenyésztés hiányait pótolni. Ebből a felszólalásból azt lehet következtetni, hogy Lengyel Zoltán t. képviselőtársam lelki szemei előtt lebegett az az idő, a midőn még folyóink szabályozva nem voltakj midőn az a sok százezer katasztrális holdon, a melyet időközben a mezőgazdasági kultúrának meghóditottunk, gulyák legeltek és ő azt képzeli, hogy a mióta ez megszűnt, azóta az állattenyésztés is oly nagy dekadeneziába esett, hogy tulajdonképen az Alföl-