Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-137

137. országos ülés 191Í április 6-án, csütörtökön. 479 ezeknek a városoknak egy típusát mutatni be ugy a mint az történetileg a legtöbbnél kialakult. A városok anyagi életének voltakép legkiadósabb alakját kellene hogy képezze a városi közvagyon. Ez azonban még olyan mértékben sincs meg itt, mint a községeknél, mert a városok az úrbéri kötelékektől menten közvagyonukat annak idején, bizony jó régen, felosztották polgáraik között, ugy hogy mai közszükségleteik fedezésére a közvagyonnak igen szerény jövedelmein kivül utalva vannak bizonyos csekély jövedelmezőségű városi javadalmakra, s azután következik a pótadó. Ez a pótadó az, a mely én szerintem alkalmas arra, hogy a városok fejlődését teljesen megakaszsza, a mely a városi életnek exisztencziáját válságossá teszi. Itt legyen szabad néhány szóval rámutatnom a múltra, mert a városok a házhoz intézett panaszkérelmeikben leginkább a múlt összehasonlításából merítik érveiket, s azt hiszem, nem jogtalanul. Ma a városi pótadó, a mint kiszámítottam, törvényhatósági városoknál is erősen túl van átlag a 60 százalékon. Tehát alig kell többet, mint legfeljebb egy-két évtizedet előre tekintenünk, s a városi pótadók általában már elérik az állami adók magasságát, sőt némelyiknél ez már ma is az eset. Általában pedig ezek a jwtadók emelkedő tendencziát mutatnak, ugy hogy még a rendezett tanácsú városok is — 111 rendezett tanácsú város — általában, fájdalom, túl vannak már az 50 százalékon, tehát az állami adók felén. Ez egy alig 40 éves fejlődés eredménye, de ez nem volna olyan vigasztalan, ha itt egy bizonyos inczidens meg nem akasztotta volna a dolgok normális fejlődését. És ez az, hogy a városok a fogyasztási adók jövedelmétől, a mint az 1888-ban a XXXV. t.-cz. által rendeztetett, elestek. Már pedig vegyük a városok életét általában mint jellegzetest; abból kell, ugy-e bár, kiindulnunk, hogy a városi élet általában, maga a lakosság is mindenütt nagyobb igényeket táplál az adminisztráczió iránt, fokozottak az igényei általában a közügyek iránt. Vegyük elsősorban a közigazgatási, azután a közoktatási, s általában a közművelődési intézményeket. A városok továbbá nem térhetnek ki az elől, hogy közegészségi érdekeiknek ellátását állandó alapokra fektessék, tehát több kórház, csatornázás szükséges, elkerülhetetlen a városok szabályozása, a kövezés, a világítás, egyáltalán oly terhek, a melyek az emelkedő kultúra következményei. És itt hangsúlyoznom kell, hogy ennek útját sem vághatjuk, de nem is akarjuk, mert a városok különleges missziója a nemzeti kultúra fejlődésében mindig megmarad és azt másokra átruházni, a városok e misszióját a községekkel pótolni nem lehet. Sőt mi több, kétségtelen, a mire gróf Tisza István is rámutatott beszédében, hogy a városok attraktív erejénél fogva a fejlődés épen azon az irányban történik, hogy minél több község igyekezik városi nívóra és karakterre emelkedni. Már most előbb a városok elsősorban arra a jövedelmi forrásra voltak utalva, a mely a legtermészetesebben párhuzamos lépést tart a fejlődésben ésfszolgáltatja anyagi eszközeit annak a fejlődésnek, a mely fejlődést a város szellemi és erkölcsijftekintetben felmutat. Ez a jövedelmi forrása a fogyasztási adó. És itt kérném a pénzügyi kormányzat figyelmét, különösen egy szempontra, a mely eddig kellően ki nem domborittatott és a melyet a pénzügyi kormány a maga inieziativáinál szem előtt egyáltalán nem tartott, pedig én ebben látom a városi sérelmek jogosultságának legfőbb pontját, ezt a pontot hagyták figyelmen kivül és ez ad sok gravámenre okot. (Halljuk! Halljuk !) A városok fejlődése ugyanis azt mutatja, hogy a népesség szaporodása csak kis részben vezethető vissza a régi autochton polgárságra; a szaporodás származik leginkább a bevándorlásból, még pedig oly elemek bevándorlásából, a melyeket közéleti értelemben inkább improduktív osztályoknak lehet mondani; oly osztályokból, a melyek, ha munkások is egyénileg, vagy mint társadalmi rétegek, a hozadéki adókhoz nem járulnak jóformán semmivel, olyan elemek, a melyek a közélet terheiben főképen az által vesznek részt, hogy a nagyobb fogyasztás által nagyobb fogyasztási adót is fizetnek. Az előtt ez természetes összhangban volt a városok fejlődésével, mert ez az inproduktiv réteg is a fogyasztási adóval szolgálta egyrészt az államháztartás érdekeit, de viszont a helyi pótlékokkal szolgálta a helyi, községi háztartás érdekeit is. Sőt ez annyira ment, hogy mikor az 1883 : XXXV. t.-cz. az italmérési jövedéki adót és a többi fogyasztási adót, t. i. a viszonyt az állam és a városok közt, államilag rendezte, kimondatott, hogy a rendezett tanácsú városok 20, a törvényhatósági joggal biró városok pedig 30%-át kapják annak a többletnek, a mennyivel az állam ez adókból többet vesz be, mint a mennyi az állami italjövedéki adók megváltására szükséges tőke évi kamata. Hiszen elég bő hozadékforrás volt ez a városok részére. De, sajnos, csak IC)—11 évig volt életben, mert akkor következett az 1889: VI. t.-czikk, a mely egyrészt a fogyasztási adókban való részesedését a városoknak csupán a bor- és husfogyasztási adókra korlátozta, mert a mit a szeszben engedett, azt az állami segélybe betudni rendelte, kimaradt azonban az ásványolaj és sör egészen, s ez által oly nagy visszaesés támadt a városi jövedelmekben, hogy a városok ismét kénytelenek voltak visszanyúlni a régi rendszerhez, a pótadókra. Innen van a nagy emelkedés. De itt két szempontot kell figyelembe venni. Az egyik az, hogy a pótlék bizonyos magasságon túl abszolúte nem fokozható, először is azért, mert nem hajtható be egy részétől a lakosságnak. Mikor előírják, az a helyzet, hogy pld. a mit 191 I-re előírtak, de be nem folyt, azt megint elő fogják irni 1912-re, és fizetni fogja mindig az az egy fizetőképes réteg, melynek városi pótadója tehát nemcsak önmagától emelkedik, hanem a többi nemfizető kimaradása folytán is. De tovább megyek