Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-137

476 137. országos ülés 1911 akczió ilyen segélyekkel sem tudja megakadályozni ennek a vésznek a terjedését. Nem tud olyan tevékenységet kifejteni, a mely a halálozásokat kisebbítené, mert hiszen évről-évre folytonosan növekszik ez a baj, emészti a nemzeti erőt. Ezt pedig nem szabad kicsinyes gondolkozással kezelni, a a mint kezeü azt a törvényhozás és a kormány. Itt gyökeres orvoslást kell találni. Hiszen a külföld az útmutatást megadja e tekintetben, a hol játjuk, hogy csakis nagy, hatalmas eszközökkel lehet ezt a bajt megállapítani, nem megszüntetni, nem kiirtani, hanem megállítani, hogy tovább ne terjedjen és ne szedjen évről-évre mind nagyobb és nagyobb áldozatokat. Hatalmas eszközökkel kell ebbe a kérdésbe belemennie magának az államnak, hiszen, ha más dolgokra tud költeni, akkor ezekre a dolgokra feltétlenül kell pénznek lenni. Rettenetes hanyagságot tapasztalunk abban a tekintetben. Az államnak egész erejével, egész hatalmi eszközeivel bele kell mennie a vész elleni küzdelembe. Mindenesetre szükségesek azok az előzetes intézkedések is, a melyeket Lukács György t. képviselőtársunk olyan szépen fejtett ki; szükség van ilyen előzetes törvényes intézkedésekre. Ez azonban csak a kisebbik rész, de minden esetre szükségesek. A baj terjedésének megakadályozásánál mellőzhetetlen fődolog az, hogy a szanatóriumokat minél nagyobb számban szaporítsuk és rendezzük be a szerencsétlen betegek részére. Hiszen rettenetes dolog, hogy évenként körülbelül 80.000 ember pusztul el ebben a betegségben. Es ez a szám évről-évre folyton szaporodik. Alijuk ennek útját és én kérem a t. kormányt, hogyha nem is ennek a költségvetésnek a keretében, — hiszen ma-holnap itt vagyunk a másik költségvetés előkészitésénél — gondoskodjunk arról, hogy ezen a téren hatékonyabb eszközök álljanak rendelkezésünkre. Én nem vagyok barátja annak, hogy ezen a téren az erők szétforgácsoltassanak, hogy a társadalmi tevékenységek autonómia alakjában érvényesüljenek. Szívesen veszszük ugyan a társadalmi akcziót, de itt egy rendszeres eljárásnak kell lennie, a melyet az államnak kell megteremtenie, vezetnie. Egy másik égető sebe a magyar nemzetnek a nemzetiségi kérdés, a mely évről-évre mérgesebbé válik, mind nagyobbá, hatalmasabbá lesz. Vannak ugyan tudós doktorok, a kik minden áron operáczióval akarnak segíteni a bajon, de ez ép oly kevéssé használ itt, mint a tüdővésznél, mert itt is gondos, körültekintő, előkészítő eljárásra van szükség. Ez is százados ősi baj, a melynél mulasztást követtek el a kormányok, a törvényhozások, a minek hatása az, hogy ez a kérdés ma már teljesen elmérgesedett. Csak szerencsének mondhatjuk, hogy az olyan operaczionális kísérletek, a milyent gróf Tisza István megkísérelt, nem sikerülnek. Az ilyen császárvágásokkal e kérdést megoldani nem lehet, Mert az ilyen operáczió csak a április 6-án, csütörtökön. nemzeti állameszme egységének rovására történhetik meg, a nélkül, hogy megfelelő eredménye lenne. Sok mindenféle különvéleményt hallunk a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Az egyik azt mondja, hogy a kultúrát fejleszszük. Igaz, a kultúra bizonyos hatással van az emberi lelkekre. De akármilyen magasra emeljük is a kultúrát, bármennyire fejleszszük irodalmunkat, szépművészetünket, a mely mint a nap tündökölhet az egész nemzet előtt, mégis, ha nem adjuk meg a nemzetiségeknek az eszközt arra, hogy azt az irodalmat vagy szépművészetet megértsék, hatás nélkül marad az rájuk nézve. Ezek megértésének egyetlen egy eszköze van : tanítsuk meg őket magyarul, hogy megérthessék azt az irodalmat, azt a művészetet, a mely nekünk büszkeségünk. (Helyeslés a szélsóbaloldalon.) A másik azt mondja, hogy az ipart és kereskedelmet fejleszszük. Ennek is van bizonyos hatása, de magában véve nem éri el azt az eredményt a melyre a nemzetiségi kérdés megoldásánál szükségünk van. A kereskedelem, az ipar terjeszti a kultúrát, a műveltséget, de nem eredményezi a . nemzeti egységet. Ezek mind csak segitő eszközök. Az alapeszköz a nyelv, tanítsuk meg a nemzetiségeket magyarul, hogy megértsenek bennünket, hogy mi tulaj donképen nem akarjuk őket semmi téren háttérbe szorítani, hogy a mi állami és társadalmi akcziónk nem irányul ellenük, hogy mi velük együtt akarunk haladni a társadalmi és állami feladatok megoldásában. Ezt meg kell velük értetni valahogy és ha nem tanítjuk meg őket magyarul, sohasem fognak bennünket megérteni és sohasem lesz egységes, erős és hatalmas a magyar nemzet. Az első lépés tehát az, hogy a népoktatás terén fejtsünk ki tevékenységet. Egy igen élénk példa van előttünk. Békés vármegyében fekszik Endrőd községe, a mely teljesen tót telepesekből állott és száz esztendővel ezelőtt még teljesen tót volt. A környéken körülötte ott feküdtek a nagyobb községek: Csaba, Szarvas, Mezőberény, a melyek ma is tót községek. Endrőd már 40 év óta tiszta magyar, ott egyetlenegy ember sem tud tótul, és végtelenül bántaná akármelyiket, ha őt valaki tót embernek nevezné. Es ez az eredmény egy lelkésznek köszönhető, a ki a népoktatásra fektette a fősúlyt és minden téren keresztülvitte azt következetesen és az eredmény az lett, hogy alig egy emberöltőn át megváltoztatta ennek a községnek a gondolkodását és nemzetiségi voltát is. Olyan példa ez, a melyet általánosságban lehet alkalmazni az egész nemzetiségi kérdés megoldására. Csak akkor lehet eredményes lépéseket tenni, ha megtanítjuk a nemzetiségeket a magyar nyelvre. Azt hiszem, a külügyi költségek tárgyalása alkalmával Lengyel Zoltán azt mondotta, hogy hiu képzelődés, hogy a népoktatással nagy tömegeket meg fogunk magyarosítani. Én meg azt mondom, hogy minden egyéb hiu képzelődés. Más utón, lehetetlen a nemzetiségeknek a magyar állam.'