Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-132

132. országos ülés 1911 márczius 31-én, pénteken. 339 tapasztalatai lennének a törvénybe iktatott közjogok reális értékét illetőleg. (Elénk helyeslés a hal- és a szélsőbaloldalon.) Nekünk, t. képviselőház, nézetem szerint főleg a magunk nemzeti, egyéni és társadalmi szabadságaink garancziáira van szükségünk ; nem közjogi garancziák kellenek, sem törvénybe iktatott, sem szubjektív garancziák ; az egyedül lehetséges garanezia nem a közjog, hanem a társadalom tagjainak a közhatalmak gyakorlásában való tényleges részvétele. Ez szüntetné meg azt, a mire ezéloz az igen tisztelt előadó ur, hogy ezen a helyzeten gyökeresen csakis közigazgatásunk végleges reformjával kapcsolatban lehet segiteni, és legyen meggyőződve, hogy ez az ellenzék nem fogja megengedni, hogy a társadalomnak évezredes, jól megalapított és történetileg kifejlett alakulatainak kezéből a közhatalmakban való részvételnek és a közhatalmak gyakorlásának garancziája kivétessék. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Az igen t. előadó ur nagyon áttekinthetően, nagyon világosan és szépen csoportosította a belügyi tárcza költségvetésének egyes tételeit, rámutatván arra, hogy ime, az államháztartás egyensúlyának veszélyeztetése nélkül az adott keretekben a belügyi kormányzat ennyivel és ennyivel több költséget kér a közigazgatás szükségleteinek fedezésére, ime tehát, a haladás lényeges. Én azonban nem látok lényeges haladást még a költségvetésnek automatikus, elkerülhetetlen fejlődésében sem és csak egyetlen egy uj tételt látok a költségvetésben, a melyre beszédem további folyamán szándékozom kitérni, a melynél a költségvetés bizonyos előmenetelt mutat, t. i. az, hogy a városoknak adandó állami segély 1 millióval van felemelve. Különben a többi költségnövekedés annyira természetes, az élet fejlődéséből eredő, hogy véleményem szerint arra alapitani azt, mint hogyha a belügyi kormányzat valami lényeges javitással vagy reformokkal állott volna elő, nem lehet; sőt ellenkezőleg, azt látom, hogy még azt az automatikus haladást is, a mely elkerülhetetlen, a kormány a maga költségvetésében a lehető legszorosabban restringálta, jóformán megfagyasztotta a közigazgatási élet azon fejlődését, a melynek útját az előző kormány igen helyesen mutatta meg, s a melyen az előző kormány csak azért nem haladhatott tovább, mert időközben a közismeret változások következtek be. Nem látom a költségvetésből azt sem, de az előadó ur beszédjéből sem, — kivéve a már felhozott ütköző pontot —, hogy mit ért a belügyi kormányzat azon általános kijelentés alatt, a melyet a dolog természeténél fogva minden kormánynak a maga kormányra lépésekor tennie kell, hogy a közigazgatást javítani, fejleszteni, rendezni, reformálni, — vagy bármilyen kifejezést használjunk — kell. Ez egészen természetes is. A közigazgatás a mindennapi életnek szabályozója, ahhoz kel}, tehát simulnia és alkalmazkodnia, hogy megfelelhessen a maga hivatásának és feladatának. Az élet nem nyugszik, hanem folyton fejlődik, az életviszonyok folyton fejlődnek és változnak: természetes tehát, hogy a közigazgatásnak is folyton fejlődnie, az élethez simulnia és változnia kell, ugy hogy az a kifejezés, hogy a közigazgatást fejleszteni, javítani, reformálni kell, egészen természetes és minden képzelhető kormány programmjába belefoglalható, sőt belefoglalandó. Ha azonban netalán a mélyen tisztelt kormány a közigazgatásnak javítása és reformálása alatt azt kívánja elérni, a mire az igen t. előadó ur is utalt, akkor, a mikor azt mondja, hogy az általa helyteleneknek talált dolgok csakis a közigazgatás reformjával kapcsolatban javíthatók és orvosolhatók, mondom, ha ez alatt a kormány és a többség azt a valamit érti, a mit nézetem szerint helytelenül neveztek el államosításnak, hanem a mit tulajdonképen kormányositásnak kellene nevezni, (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) akkor legyen vele tisztában a kormány, hogy ezt a ozélt elérni nem fogja. (Mozgás a jobboldalon.) Az ellenzékben és a nemzetben, az e körül bizonyára felébredő közszellemben feltétlenül lesz annyi erő, hogy e kísérletet meghiúsítsa, hogy alkotmányunknak ez évezredes garancziáját, a municzipiumok, a törvényhatóságok szabad tisztviselőválasztását könnyelműen el ne pazarolják, el ne tékozolják. (Mozgás.) Közigazgatási bajainknak legnagyobb része különben is, az én 22 éves törvényhatósági szolgálatomban szerzett közvetlen tapasztalatom szerint, — a melyekre visszapillantást vetve, ebben 10 nyugodt év gondolkozása és meditácziója még inkább megerősített—e baj ok legnagyobb része nem az önkormányzatban rejiik, nem az önkormányzati testületek mechanikus értelemben vett időszerűleg jobb vagy kevésbbé jó funkczionálásából ered, hanem a kormányzati hatalom túltengéséből, (Ugy van ! a szélsőbal'oldalon.) a mely a társadalmi erők rovására minden materiális és minden intellektuális erőt felszív magába és innen ered az az állapot is, a melyet a pénzügyi bizottság a maga általános jelentésében egészen helyesen jellemez és a melyet az általános költségvetés előadója az előadói székből megismételt, hogy ugyanis nincs egészségtelenebb jelenség, mintha maga a társadalom verseng az államosításért. Ezt tökéletesen aláírom és elsősorban alkalmaztatni kívánom és kérem közigazgatási rendszerünkre. Ne szívja fel a kormány a társadalom összes értelmi és anyagi, sőt sok részben erkölcsi erejét, akkor e bajt az államosításért való versengést, könnyen elkerüljük. A közigazgatás terén is oly javaslatokat várnánk a kormánytól, a melyek a nemzetben rejlő erőket, a századok viharait kiállott önkormányzatot, erősítse, és ez irányban igen-igen tág tere nyílik a kormány kezdeményezésének, a nagyszabású reformmunkának. Helyesen mutatta meg az előző kormány az utat, a merylyel az a kormány lényegesen alapozta meg a jövő fejlődést. Az a kormány, a. melynek kezdeményezésére a törvény43*