Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-126

126. országos ülés Í9ÍÍ rúárczius 23-án, csütörtökön. 2öf Tekintve, hogy itt olyan státussal állunk szemben, a mely ezernyi és ezernyi embert foglal magában, ezt az összeget nagynak találni nem lehet, sőt ha megnézzük, hogyan oszlik el, és hogy a statusrendezés hogyan van keresztülvive, akkor kénytelenek vagyunk rájönni arra, hogy ennek a statusnak egyes osztályai, ennek a személyzetnek egyes csoportjai a statusrendezés után sokkal rosszabb helyzetben lesznek, mint a milyenben eddig voltak, mert 100—200—300 koronával kevesebb lesz a jövedelmük, mint volt a statusrendezés előtt. Azt mondotta ugyan a kereskedelemügyi minister ur itt egyszer, hogy rossz néven veszi, ha egyes képviselők odaszegődnek valamely állami státus mellé és annak jogait és érdekeit képviselni akarják itt a házban, s az államot jjremálni arra, hogy nagyobb fizetéssel lássa el őket. Én azonban nem vagyok hajlandó magamra nézve elfogadni ezt az utasítást, mert az a meggyőződésem, hogy az állam költsön, a mennyire lehet, minél kevesebbet bürokratikus kiadásokra, vagyis ne szaporítsa az állami alkalmazottak számát in infinitum, hanem azokat, a kiket alkalmaz és a kikkel el akarja végeztetni az adminisztraczionális munkákat, fizesse ugy, hogy azok az államban ne rabszolgatartót lássanak, hogy az államban ne lássák mindig a fösvény, a fukar gazdát, a ki csak épen annyit ad nekik a megélhetésre, hogy munkaerejüket fentarthassák, hogy azt a robotmunkát, a melyre vállalkoztak, továbbvégezhessék, de sohasem ad annyit nekik, hogy azzal megelégedhetnének és állásuknak megfelelően kulturális igényeiket is kielégíthetnék. Egy szóval nem ad többet, csak annyit, hogy vele szemben azok is elégületlenek, a kiknek tulajdonkópen az állam a kenyóradó gazdájuk. Ezért ezt a tételt feltétlenül keveslem, és lesz módom rámutatni a részletes tárgyalás alkalmával arra, hogy tényleg ezt a tételt, mint a státusrendezésre elegendő összeget elfogadni egyáltalán nem lehet. Az igen t. pénzügyminister ur beszédében elmondotta, hogy neki igen rövid idő alatt sikerült helyreállítani a pénzügyi egyensúlyt. Ebből igen nagy érdemet kovácsolt magának és tulajdonit mindazoknak, a kik ezen munkájában támogatták. (Élénk éllenmondások és felkiáltások a jobboldalon: Nem kovácsolt! Zaj. Halljuk! Halljuk! balfelöl. Elnök csenget.) T. ház! Én ezt az érdemet ilyen nagynak nem látom, és pedig azért nem, mert ugyanő és a ministerelnök ur is azt mondották a delegaczionális tárgyalások alkalmával, hogy a hadügyi költségeket vállalnunk lehet, és daczára annak, hogy azok emelkedni fognak, nem fogják megbillenteni a pénzügyi egyensúlyt, mert az állami vagyon fejlődése, a nemzeti vagyon gyarapodása maga-magától évenként mintegy ötven millióval szaporítja az állam természetes bevételeit, a nélkül, hogy bármiféle különleges finánczoperáczióra volna szükség abból a czélból, hogy ez a jövedelem-emelkedés tényleg beálljon. Ha ez így van, akkor annak a deficzitnek, a melyet 149 milliónak mond, és a mely a koaliczióból maradt reá, az eltüntetője nem a pénzügyminister ur, nem is a mostani kormány érdeme, hanem az ország természetes vagyoni fejlődéséé, a mely bármely kormány alatt eliminálta volna ezt a deficzitet. Ha itt érdemről lehet beszélni, (Zaj. Elnök csenget.) az az országnak az érdeme, és nem a kormány érdeme. Székely Ferencz igazságügyiminister: Nekünk szivesebben fizetnek! (Ugy van! a jobboldalon.) Haller István: A t. igazságügyminister ur azt mondja, hogy nekik szivesebben fizetik az adót, mint fizették eddig. (Ugy van! Mozgás a jobboldalon.) Azt hiszem, Magyarországon adót nem szoktak az emberek azért fizetni, mert valakinek a személye kedves, vagy nem. Az adót fizetik azért, mert fizetni kell, nem kedvtelésből, hanem félelemből, mert ha nem fizetnek, jön a végrehajtó. És ennek személye igazán a legkevésbbé kedvelt, és mégis sok esetben, épen a végrehajtó közbenjárása folytán fizetik az adót. És nem hiszem, hogy a kormány és a t, igazságügyminister ur saját népszerűségét és közkedveltségét a végrehajtóval akarná összehasonlítani. Hogy mindaz azonban, a mit adóink és jövedelmeink természetes fejlődésképen feltüntetett a t. pénzügyminister ur, hogy mindaz a jövedelemgyarapodás nem elég a reánk váró katonai és egyéb terhek fedezésére, a melyekre el kell készülve lennünk, arra nézve fényes bizonyítékot épen Lukács László pénzügyminister ur adott, a ki pedig igyekezett felkelteni a gondolatot, hogy nem lesz szükség egyáltalán semmiféle mesterséges jövedelemszaporitásra. Megháborgatott bennünket e feltevésben azokkal a tervekkel, a melyekről tudunk. Nem tartja ugyanis elegendőknek a jövedelmeket, hanem uj monopóliumokat igyekszik statuálni, a melyek semmiesetre sem fognak oda konkludálni, hogy az az adó, a mely most ugyanazon a területen van, kisebb legyen, hogy a monopólium tárgyává tett anyagok kevesebbet adózzanak, olcsóbbak legyenek, mint voltak. Minden monopóliumnak egyszersmind áremelő hatása van, emeli a tárgy árát, a melyre e monopólium van alapítva; egészen biztos tehát, hogy a mikor Lukács László pénzügyminister ur monopóliumokat akar bevezetni, petróleumra, gyufára, akkor feltétlenül érzi annak szükségét, hogy az állami jövedelmeket fokozzuk, hogy mire ujabb katonai terhek bekövetkeznek, fedezetük meglegyen. Mert ő maga vallotta be itt, hogy az ő szerepe nem más, mint a delegáczió által, illetőleg a hadvezetőség által megállapított terhekre megkeresni és megtalálni a fedezetet. Ugy látom, hogy ő már most előre is — és ez igen bölcs financziális előrelátás — igye-