Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-102

102. országos ülés 1911 február 15-én, szerdán. 187 Polónyi Dezső: Nem kívánok ezzel a kérdéssel hosszasan foglalkozni. (Halljuk ! Halljuk !) Földes Béla igen t. képviselőtársam, a mint mondám, elég eleven francaiét szállított ide, a kik tekintélyek a világban és a kik szabadlábon járnak, (ügy van ! balfelől.) Ne méltóztassanak rossz néven venni, ha én, a mint jeleztem, szűkebb keretek között, magunk között is kerestem egyet és azt ilyen formában, t. i. szavainak idézése által önök elé állítottam . . . Polónyi Géza : Hieronymi is ezt követi ! Antal Géza: Ez helyes is ! (Mozgás. Elnök csenget.) Polónyi Dezső : . . . annak a tételemnek igazolására, hogy a mikor mi valamit abszolút biztonsággal állítunk és ugy hozunk ide, mint egy kétségbevonhatatlan pénzügyi törvényt, akkor nem lehet kétség az iránt, hogy ennek mi lehet az értéke. Ebből is láthatják, hogy mityen teóriákból indulnak ki azok a fejtegetések, a melyek közgazdasági czélszerüségi szempontok figyelembevételével kívánják indokolni egy ilyen lehetetlen állapotnak, a közös banknak ientartását. De, t. ház, én itt nem restellem ismét elővenni az én forrásomat (Halljuk! Halljuk!) és talán leghelyesebb is lesz, hogyha szórói-szóra idézem ismét Kossuth Lajosnak azt a levelét, a melyet annak idején Simonyi Ernőhöz irt a bankvita dolgában, a melyről folytatólag azt mondja (olvassa) : »A magyar kormánylapok nehézségeket hoztak fel az önálló magyar bank ellen, de azokat nemcsak gróf Lónyay Menyhért czáfolta meg, hanem a mióta a viszály kitört, ők maguk is megczáfolták«. — Mintha csak a mai viszonyokról irná ezt; teljes-tökéletesen azonos a helyzet — (olvassa) : »BevaUják, hogy azok tulaj donképen nem is nehézségek, hanem csak legyőzhető alkalmatlanságok és ugy is van ; minden változás alkalmatlansággal, jár, még az uj ruha is, de azért adott Isten értelmet az embernek, hogy megfontolja : több-e a haszon a változásban, mint a kár az alkalmatlanságban és ha a mérleg a hasznot indefinite nagyobbnak mutatja, ne dobja ki a hasznot az ablakon, csak azért, hogy a múlékony alkalmatlanságot kerülj e«. Ugy látom, hogy ezek a t. szakértő urak is, az érdekelt intézetek maguk is látják azt, hogy ez az egész bankkérdés csak egy odvas foga ennek az országnak, a melyet előbb-utóbb ki kell húzatni; a melyet előbb-utóbb el kell távolítani. Igaz, hogy ez alkalmatlanságokkal jár és ők félnek a vérvesztéstől. De részükről is meggondolandó lenne az, hogy ha ezt az állapotot fentartjnk, nem fog-e az még tovább romlani és nem fogja-e egész gazdasági életünket megrontani. Leszek bátor hivatkozni Széchenyi Istvánnak egy igen találó megjegyzésére. A ház mélyen t. elnökének, Berzeviczy Albertnek, a magyar tudományos akadémiában tartott egyik beszédét olvastam, a melyben azt mondotta, hogy a legnagyobb magyar emlékének nem azzal teszünk szolgálatot, hogyha dicsőítésére ujabb szóvirágokat füzünk egymásba, hanem akkor, ha szavait olvassuk, és tanulunk tőle ; azt mondotta (olvassa) : »Dicsőitendő azzal, hogy megismerjük őt, hogy tanulunk tőle és hogy követjük tanításait; akkor el fogjuk mondhatni, hogy az ötven év előtti gyásznap nem az életnek vége, csak az ő magyar nemzetében való örök életnek kezdete volt«. Széchenyi István épen a »Hitel« czimű munkájának vonatkozó fejezetében, értekezve az önálló bankról és az előbb emiitett szempontokat tárgyalva, a következőket mondja (olvassa) : »De ez még nem minden, és még többet merek mondani, hogy t. i. a bankrott általában nem is olyan szerencsétlen következésű, mint a lassankénti elszegényedési. Majd igy folytatja (olvassa) : » A nagy veszedelmet és a sors óriási csapásait bátrabban kiállja sok, mint a mindennapi kis sérelmeket. a halk elaljasodást, s mindenekfelett a kétest*. Ugy látom, hogy ezek a nagy emberek az ő prófétai ihletükkel nagyon helyesen épen a mi bajunknak a tulajdonképeni kutforrására mutattak reá azzal, a mikor óvtak bennünket, nehogy ez a szerencsétlen állapot, a mely ebben a matematikai lehetetlenséget képező közös bank eszméjében van megtestesítve, halk elaljasodás révén tegye tönkre gazdasági életünket. A magam részéről ilyenhez segédkezet nyújtani nem kívánván, a törvényjavaslatot nem fogadhatom el, .hanem mégegyszer ajánlom határozati javaslatomat elfogadásra. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon. A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: A szólás joga megilleti Polónyi Géza képviselő urat. Polónyi Géza: T. képviselőház ! Mártonffy Márton : Filius ante patrem ! MllZSa Gyula : Szinte sejtettük ezt a vicczet! Polónyi Géza: önnek is volt édesapja, azt hiszem. (Derültség balról.) T. képviselőház ! A parlamenti vitatkozások törvényei szerint az általános vitát, a mely az érvek mérkőzése a meggyőzésnek reménységével . . . Molnár Gyula: Reménytelenségével! Polónyi Géza: Ez már nem parlamentarizmus, a mit ön mond, ez már a pártfegyelmi abszolutizmus. (Igaz ! Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) A mikor a meggyőződés lehstősége elől elzárkózunk, az már nem parlamentarizmus, mert ha t. képviselőtársam, a meggyőződés lehetősége elől is elzárkózunk, akkor ne ámítsuk a világot azzal, hogy a parlament a szólás művészete, mert, a mint Szalay a szónokokat mérlegeli és a történelem ítélőszéke elé állítja, az emberi művészetek legszebbike a szónoklás remeke, mert a szónoknak adatott meg egyedül az a lehetőség, hogy embertársait indokok nélkül is meggyőzhesse. (Felkiáltások balfelől: Nagyon szép !) De hát én visszatérek az én parlamenti tradicziómhoz s visszatérek azokhoz az édes, néha vigasztaló emlékekhez is, a mikor tapasztaltam én azt, hogy nagy harczok idején, a mikor külső látszat szerint a meggyőzés számára kevés tér kínálkozott, a lelkek bensejében lerakódott az igazság győzelme, és ha egyébbé nem nőtt ki, 34*