Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-102

102. országos ülés Í9ií február Í5~én, szerdán. 183 Méltóztatnak ehhez hozzájárulni ? (Igen!) Ha igen, ezt határozatképen mondom ki. Napirend szerint következik az OsztrákMagyar Bank szabadalmának és az érme- és pénzrendszerre vonatkozó szerződésnek meghosszabbításáról, valamint az ezekkel kapcsolatos ügyek rendezéséről szóló törvényjavaslat (írom, 150, 163) folytatólagos tárgyalása. A zárszó jogán következik Polónyi Dezső képviselő ur. Polónyi Dezső: T. ház ! A parlamenti tárgyalásoknál divó szokások szabályai szerint talán nekem is a zárszó kedvezményét arra kellene felhasználnom, hogy egy, a vita anyagát, főbb érveit és kiemelkedő momentumait felölelő rezümét adjak, s az ütköző pontokat saját egyéni felfogásom mérlegére téve tárjam elő. Többféle ok kényszerit arra, hogy ezúttal erre a nagy és talán erőimet felülhaladó nagy feladatra ne vállalkozzam, és csupán a nekem leginkább feltűnt mozzanatokat rövid és rapszodikus vonásokban tárjam fel, és mintegy keretét adjam csupán annak, a mit különben mondani szeretnék avagy kivánatosnak tartanék. Visszapillantva a lefolyt vita anyagára, nekem mindenekelőtt feltűnt az, hogy a t. túloldal tagjai mintegy konok makacssággal kerülték ebben a kérdésben velünk a politikai érvek alapján való ütközést, és az egészet eltarelték az általuk közgazdasági ezé]szerűségnek nevezett kérdés talajára. De nemcsak kerülték, hanem egyenesen deferáltak nekünk politikai tekintetben, a mennyiben valamennyien egyöntetűen megépitették maguknak azt az aranyhidat, hogy hiszen nekünk valamennyiünknek közös czélunk, közös ideálunk a gazdasági önállóság, és annak természetszerűleg egyik előfeltétele az önálló bank. (Igaz I Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Ha én nézem ezt a czéiszerűségi kérdést, a mely területen az ellenzék egyöntetűen felvette a vitát, — mindig hangsúlyozva, hogy bár készséggel veszi fel az eldobott kesztyűt ezen a téren, azonban a politikai szempontokat kikapcsolni nem engedi — én azt látom, hogy itt igen érdekes jelenségeket észlelhetünk. Legelőször azt láttuk, hogy a mi sajátos nemzeti szokásainknak megfelelőleg ez a kérdés is alkalmat szolgáltat arra, hogy megint egy uj kaszt, uj rend alakuljon ki: a szakértő képviselők kasztja és rendje. (Mozgás jobbiélől.) Én szinte ámulattal és áhítattal néztem a mélyen t. előadó urat is tegnapelőtt, mikor az előadói szék magasságából oly hanyag előkelőséggel tette meg azt a nem akarom mondani lekicsinylő, de reánk mindenesetre nem kedvező disztinkeziót, hogy a koaliczióban természetesen az alkotmánypártnak kellett a legtekintélyesebb pártnak lennie, mert a szakértelem szempontjából ott találhatók azok, kik sulylyal bírnak, kik nemcsak numeráinak, hanem ponderálnak. Mi, kik ennek az uj onnan alakult rendnek és kasztnak — mondjuk — nem elismert tagjai vagyunk, irigységgel tekintettünk azokra az urakra és. természetszerű áhítattal hallgattak az ő fejtegetéseiket. Ma azonban a vita lezárása után ugy látom, hogy reánk nézve előnyös, de a t. túloldalra nézve meglehetősen szomorú tapasztalatokra kellett jutnunk. Ennek az uj rendnek, uj kasztnak tagjai, a t. szakértő képviselő urak, a kik felszólaltak, egyetlen valamirevaló olyan önálló gondolatot a vitában nem produkáltak, a mely gondolat a pénzügyi világban, a pénzügyi irodalomban már régen nem lett volna megtárgyalva. Én^esak rámutatok erre a körülményre és egy példával kívánom ezt illusztrálni. (Halljuk I Halljuk ! balfelől.) Itt volt például gróf Tisza István, a ki előállott azzal, hogy hosszú évek leszűrt tapasztalatainak eredményét közli velünk, a midőn a fizetési mérleg nehéz kérdésében ismerteti velünk az ő teóriáit. Deresedő fejére való hivatkozással állította ide, hogy nézete szerint ennek a fizetési mérlegnek ilyen és ilyen faktorai lehetnek és elmondott nekünk egy igazán figyelemre méltó és tanulságos beszédet, illetőleg egy felállítást. Mi hallgattunk és tanultunk belőle. Azonban hazamén ve, gondolkozni kezdtünk, hogy, bár ezek a személyes autenticzitás teljes súlyával voltak előadva, mégis előttünk is, a kik — ismétlem — nem vagyunk ennek a kiváltságos kasztnak elismert tagjai ismeretesek. Elővettük azután professzor Kari Helferichnek »Geld und Banken<< czimű könyvét és ott bizony megtaláltuk szórói-szóra ezeket a''felállításokat, azzal a különbséggel, hogy a negyedik faktornál gróf Tisza Istvánt valószínűleg már cserben hagyta emlékezőtehetsége és a tőkék vándorlásához elfelejtette hozzáadni a hajózást is, a Schiffahrt-ot, a mint Helferich könyvében — annak 503. oldalán — ezt bárki is megtalálhatja és meggyőződhetik róla. Én ezt a kérdést pusztán abból a szempontból óhajtottam megjegyzés tárgyává tenni, hogy ime, felvonulnak nálunk a t. szakértő urak és bizonyos csalhatatlanságot arrogálva maguknak, mintegy fölébe helyezik magukat az ő hosszú évek során át szerzett tapasztalataikkal, melyeket hosszú töprengések után sütöttek Iá — a mi véleményeinknek és az autenticzitásnak ezen súlyával lekicsinylették a mi szereplésünket és a mi érveinket. Ezek a szakértő urak tehát — a mint mondám — nem voltak képesek egyetlenegy önálló gondolatot sem produkálni. A mit pedig produkáltak, — később leszek majd bátor rámutatni — azok is egytől-egyig mind olyan tételek, a melyek a pénzügyi világ általános szabályai szerint abszolút értékkel nem bírhatnak; s ^ Ha mi ezeket a szakértő urakat és ezek személyeit vizsgáljuk, előre lávánom bocsátani, hogy fejtegetéseimből kikapcsolni kívánok minden személyes élt, azonban egy forrás nyomán beszélek^ a hol kénytelen vagyok olyan kifejezést használni, a mely talán kissé élesebb, de ezért bocsátom előre, hogy minden személyes él mellőzésével kívánom