Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.
Ülésnapok - 1910-101
iűí. országos ülés Í9Ü találta, hogy az önálló bank megvalósításának ez a formája ép oly akadályokba fog ütközni, mint a másik. Itt tehát világosan látható, hogy az önálló bank megvalósításának a legfőbb, sőt talán mondhatnám, egyetlen akadálya a múltban is az volt, és azt hiszem, a jelenben is az, hogy ez a törekvés egyenesen beleütközik a királyi akaratba, a király vétójába. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hisz az a kormány, a mely, mint mondottam, magáévá tette a kartellbank eszméjét, még azt a konzekvencziát is levonta, hogy a mikor ezt nem sikerült keresztülvinnie, lemondott, és ennek következtében a koaliczió fel is bomlott. De akkor is volt többség, együttmaradt a képviselőháznak numerikus többsége, és annak is volt álláspontja, és annak a többségnek vezére ezt az álláspontot ö felsége előtt kifejezésre is juttatta és ajánlatot tett a kormányzásra az önálló bank megvalósításának alapján, és nagyon jól tudjuk a tényekből, hogy ez az ajánlat is visszautasításban részesült, és azt a nagy válságot, mely azután eg3^ esztendőn keresztül itt dúlt, épen a vétójognak ez az előzetes alkalmazása idézte elő. Ennél a kérdésnél az igen t. előadó ur talán nem is veszi észre, talán egészen öntudatlanul cselekszik, mikor egy nagyon veszedelmes elvet proklamál. Mikor ő a koalicziónak a pártjairól beszél, felállítja azt a tételt, hogy nekünk nincs jogunk királyi vétóról beszélni, a mikor ő azt mondja, hogy egy kisebbség, csupán azért, mert az egy tekintélyes és szakavatott kisebbség volt, megakadályozhatta a többség akaratának érvényesülését. Az előbb Kelemen Samu t. barátom igen helyesen fejtegette, hogy az obstrukcziónak mily körülmények közt van és milyen körülmények között nincs jogosultsága. De ha mi egyesegyedül a t. előadó ur után indulnánk, akkor teljesen feljogosítva erezhetnék magunkat arra, hogy ennek a törvényjavaslatnak a létrejöttét akár obstrukczióval is akadályozzuk, mert szerinte a kisebbség érvényesülésének az egyedüli ismérve a tekintély és a szakavatottság, ez pedig annyira egyéni megbirálásnak a dolga, hogy ezen a réven minden kisebbség igényelheti magának azt a jogot, hogy a többség akaratát megakadályozza. Azután az igen t. előadó ur egy kis történelmi visszapillantást vet a bankügynek a 70-es évekbeli történetére és ebből a történelmi visszapillantásból azt a konklúziót vonja le, hogy a szituáczió a bankkérdésben ma is nagyon hasonlít a 67-ben volt szituáczióhoz, a mikor, mint mondja, a közös bank mellett határoztak elődeink. Valóban, az előzményeket tekintve, a szituáczió hasonlatos az 1877-ik évi szituáczióhoz, és pedig annyiban, hogy akkor is a többség a közös bank álláspontján állt, de akkor is voltak bizonyos kikötései és kívánalmai, melyeket nem akartak megvalósítani, ugy mint mostan is. Az akkori követelmény volt a főtanácsnak a paritása, mely beleütközött abba az osztrák ellenzésbe és kívánalomba, mely azt követelte, hogy a főtanácsnak két harmadrésze osztrák állampolgárokból álljon. Most szintén a többség február H-éri, kedderi. lo9 a közös bank álláspontján áll, de most a követelmény a készfizetéseknek életbeléptetése és megvalósítása. Idáig tart a hasonlatosság, de itt azután meg is szűnik. Mert mi történt akkor ? Az igen t. előadó ur felolvasta Tisza Kálmánnak akkor mondott szavait, melyeket én annyira érdekesnek találok és a helyzetet jellemzőnek, hogy bátor vagyok azokat újból idézni (Halljuk ! Halljuk! Olva.ssa) : »Igenis, hitelförgalmi veszélyeket, kereskedelmünk, gazdaságunk nagy szenvedéseit láttuk, melyet az önálló bank akkori felállítása okozott volna. De hogy ezen veszély miatt mindent el kell fogadni, nem mondtam soha és nem mondom most sem, és a midőn oly pontra jutottunk, hogy az követeltetett tőlünk, hogy egyezzünk bele abba, hogy kimondassék, hogy az Osztrák-magyar bank igazgató-tanácsában egyharmadnál több magyar állampolgárnak lenni nem szabad, ez olyan valami, a melyért még nagy veszélyeknek és bajoknak is neki kell menni. Azért vállalta vissza újból a tárczát akkor a kormány, mert ezen kivánság elejtetett és a javaslatban ez nem foglaltatik.« Itt tehát, ezen a ponton nemcsak hogy megszűnik a hasonlatosság az 1877-iki és a mai szituáczió között, hanem teljesen szétválik, teljesen különbözővé válik, mert akkor Tisza Kálmán meg tudta adni a szankczióját a maga követelésének, le tudott mondani annak érdekében, ki tudta mondani azt, hogy ha pedig ezek a követelések meg nem valósulnak, akkor a kormány és a többség az önálló bank álláspontjára helyezkedik. Ennek a határozott és erélyes fellépésnek lőn a következménye, hogy Tisza Kálmán az ő akkori követeléseit keresztül is vitte. A mostani többség és a mostani kormány azonban sem a szankczióját nem adta meg az ő követelésének, sem pedig — a mi alkotmányos kötelessége lett volna — lemondását nem vetette mérlegbe és ennek természetes következése az lett, hogy a mostani kormány és a mostam többség követeléseit nem is volt képes keresztülvinni. (Igaz ! Ugy ban ! a bál- és a szélsőbaloldahn.) A t. előadó ur a vita elején mondott bevezető beszédében is, de mostani beszédében is bizonyos makacssággal ragaszkodik ahhoz a tételéhez, hogy a bankráta, a bankkamatláb az ország forgótőkéjére irányító befolyással bir, és ebből a tételből vezeti le számunkra a bankközösség nagy előnyeit. Eszmemenete az, hogy a kamatláb nivója a kereslet és a kinálat eredménye. Azután azt mondja, hogy (ohassa) : »De ebben a keresletben és kínálatban az egész osztrák tőke résztvesz és annak folytán egyenlő kamatlábat, bankrátát köteles a bank fentartani a két államban!*. A kifejezés nem egészen precziz ; hiszen az egyenlő kamatlábat nem azért köteles a bank fentartani, mert az osztrák tőké is résztvesz a kínálatban, hanem egyszerüén^äzért, mert egy bankunk van, közös bankunk van, a mely a két országban különféle bankrátát fenn nem tarthat. (ügy van ! balfelől.) De erre nem is fektetek súlyt;
