Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.
Ülésnapok - 1910-100
132 100. országos ülés 1911 február 13-án, hétfőn. kaptuk meg, másodszor pedig azért, mert ezek az előnybiztositások kétes sikerűek. Pl. a kartell sohasem terjedhet ki egyforma kamatlábra két bank között, feltéve, hogy az elkülönités nem teljesen csak formai, mert a két bank nem tolhatja át egymásnak a portefeuülejét, legfeljebb a bankjegyeinek adhat kölcsönösen előnyöket. De ha az a meggyőződésünk, pedig nekem az, hogy a bankközösségnek vannak, még pedig nagy előnyei, akkor ezeket az előnyöket tartsuk meg egészen nyíltan, őszintén, a közösség fentartásával és ne keressünk hátsó utakon bizonyos formákat, a melyek ezeket az előnyöket mégsem biztosítják. (ügy van ! a jobboldalon.) Még egy momentum merült fel a vitában, még pedig többszörösen, a mely kissé megdöbbentett és ez az, hogy az ázsiónak bizonyos dicséretét hallottuk összeköttetésben azzal, hogy a magyar nemzeti bank mellett a készfizetés nehézségei, ha lesznek is, nem annyira veszedelmesek. És itt felemlítették, hogy hiszen az ázsió bizonyos védvám is egyúttal. Csodálom, hogy ez a gondolat még most felmerülhet, hiszen azért csináltuk az egész valutarendezést, hogy ázsióingadozások ne legyenek. Még Földes Béla t. képviselőtársam is egy helyen, a mikor a bankparitásról beszél, azt mondja, hogy ennek még az a hátránya is lesz, hogy mesterségesen befolyásolja az árfolyamalakulásokat, pedig az egész valutarendezésnek, a készfizetések felvételének az a feladata, hogy mesterségesen befolyásolja az árfolyamokat. Egyébiránt már régen kimutatták azt, hogy az ázsió védvámszerű hatása annyiban nagyon szomorú, hogy az ázsió révén minden állam sokkal drágábban vesz a külföldtől és sokkal olcsóbban ad el a külföldnek, mintha nincs ázsió. Désy Zoltán t. képviselő ur is beszélt erről és én azt a ténybeli tévedését szeretném korrigálni, hogy 1892-ben nagy áldozatot hozott a nemzet közgazdasága azzal, hogy az ázsióról lemondott. Ilyen nagy áldozatokat nem hozott a közgazdaság, mert tudvalevő dolog, hogy 1892-ben mi csökkenő ázsió idején mentünk át a valutarendezésben az aranyértékre és a fix árfolyamokra. Még néhány szóval szeretnék foglalkozni azokkal a szemrehányásokkal, melyek az OsztrákMagyar Bankkal, illetőleg a bankközösséggel szemben támasztattak. Nem akarok részletesen kiterjeszkedni azokra a szemrehányásokra, a melyek, nézetem szerint, nem egészen komolyak. Ilyen pl. az, hogy az Osztrák-Magyar Bank igen nagy jövedelmeket szerzett az 1907-iki válságos időkben. Valamely jeg} 7 banknak a jövedelme az eszkomptban és lombardban automatikusan és mechanikusan adott dolog, mert ha sokat veszik igénybe és nagy a kamatláb, természetesen nagy is a jövedelme. És ha kell neki magas kamatlábat fentartani közgazdasági szempontokból, akkor ennek magas jövedelmet is kell eredményeznie. E tekintetben a szemrehányás csak arra az esetre volna jogos, ha a bank magas kamatlábat tartana fenn oly viszonyok közt, a mikor az nem szükséges, de ilyet alig tehet, mert hiszen akkor nincs üzlete. A bank alkalmazkodik a reális kamatláb nívójához, és azért, mert a krizis alatt sokat szerzett, nem lehet neki szemrehányást tenni. Ezt legfeljebb akkor lehetne tenni, ha a krízissel szemben nem ugy járt volna el, a hogy eljárni kell. Sokkal komolyabb a mezőgazdasági hitel kérdése. Ezt a kérdést a vita alatt nagyon bőven tárgyalták és erre nézve igen értékes segítséget kaptunk erről az oldalról is. Kelemen Samu t. képviselőtársam ugyanis nagyon helyesen beszélt erről a dologról. Gróf Tisza István t. képviselőtársam is nagyon röviden és preczizen jellemezte ezt a likviditás kérdésével. Nem akarok ebbe a témába részletesen belemenni, hiszen ez tisztázva van, csak pár tényt szeretnék tisztázni. (Halljuk! Halljuk,!) A mikor a franczia bank mezőgazdasági hiteléről -volt szó, mindig ugy állították oda e kérdést, mintha a Banque de Francé a mezőgazdaságnak mint jegybank adna különös előnyöket. Ez azonban nincs igy. A Banque de Francé igenis ad az államnak bizonyos nyereségrészesedést, a mennyiben utolsó privilégiuma értelmében, a mely 1897ben jött létre, az államnak juttat egy 40 milliós előleget és nyereményrészesedést, melynek minimuma 2 millió. Ezeket a proventusokat az állam kincstárába fizetik be és az állam fordítja azután ezeket a caisse regionale agricole de credit javára, de a banknak ezzel a szolgálattal tulaj donképen semmi dolga nincsen. Az olasz bankra is méltóztattak hivatkozni. Olaszországban azonban a dolog ugy áll, hogy a Banca d' Itália, a Banca di Napoli és a Banca di Sicilia összesen 139 millió lira erejéig adhatnak kölcsönt Ms embereknek, a bankkamatlábon egy perczenttel alul. A bankkamatláb rendesen 5%. Ámde ezen alul is adhatnak egy perczenttel olcsóbb, minimum 3%-os pénzt elsőrendű váltókra, ugy hogy ma az olasz 252 bankár egész eszkompte portefeuille-jenek csak 40%-a van normális kamatlábbal megszerezve. Ez annyira egészségtelen állapot, hogy mint ideált odaállítani nem lehet. (Helyeslés jobbfeUl.) A mi a közvetítői hitelt illeti, a melynek drágaságát szintén a banknak terhére írták, erre nézve legyen szabad azt mondanom, hogy a bank a kamatláb tekintetében, mint szabályozó, csak odáig mehet, a hol olyan anyagot talál, a melyet ő maga felvehet, ezentúl pedig csak közvetve befolyásolhatja a kamatlábat és pedig azáltal, hogy azok az intézetek, amelyek a további váltóanyagot kapj ák vagy veszik fel, egyforma feltételek mellett, bankrátán kaphatják meg azokat a pénzeszközöket, a melyekkel tovább dolgoznak, a mi által egyenlő alapon válik a versenyük lehetségessé. Azt azonban kétségtelennek tartom, hogy ha a bankráta, a kamatláb, melylyel a jegybank dolgozik, emelkedik, akkor a közvetítői hitelnek is drágábbnak kell lennie. (Helyeslés a jobboldalon.)
