Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.
Ülésnapok - 1910-78
u 78. országos ülés 1911 január 17-én, kedden. csekély tehetséggel, de teljes buzgalommal, (ügy van ! a szélsőbaloldalon.) 15 éves működésem után ma volt szerencsém először elnöki rendreutasitásban részesülni. (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon : Egy Aehreníhal miatt!) Csodálatos dolog ez, t. ház. Azt mondanom sem kell, hogy mély tisztelettel meghajlok az elnök ur rendreutasitása előtt, de hiszen mielőtt a t. elnök ur besúgás utján (Derültség és mozgás a szélsőbaloldalon.) erről a nyilatkozatomról tudomást szerzett, ha nem lett volna a t. elnök ur ennek a súgásnak a hallgatásával elfoglalva, méltóztatott volna meghallani, hogy én a házszabályok illető rendelkezésének eleget tettein. Elnök : Először is figyelmeztetem a képviselő urat, hogy elnöki rendreutasitás ellen felszólalni nem lehet. (Élénk helyeslés a jobboldalon. Mozgás és zaj a szélsőbalóldcAon.) Másodszor kijelentem, hogy én semmiféle súgásra akkor nem hallgattam, midőn a képviselő ur azt a kifejezést használta, de az itt ezen az oldalon volt zaj miatt nem értettem teljesen szavait, s ezért kellett kérdést intéznem. (Elénk helyeslés a jobboldalon.) Barta Ödön : Igazán mélyen sajnálom, hogy beszédem nyugodt és tárgyilagos fejtegetései rendjén ez a kellemetlen inczidens megzavart. (Halljuk ! Halljuk !) Tartozom magamnak — másodsorban, de elsősorban az elnöki tekintélynek, a melyet érintetlennek és érinthetetlennek tartok, azzal a tiszteletteljes kijelentéssel, (Mozgás és felkiáltások jobbfelől: Hangosaiban! Nem halljuk!) hogy a házszabályok igenis nemcsak jogot adnak a képviselőknek, de kötelességükké is teszik, hogy mentségüket előadják. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Én pedig mentségül mondtam el azt, amit az imént elmondtam, mielőtt a t. elnök ur rendreutasított. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) És ez a tényen nem változtat semmit, de legkekevésbbé változtat azon a tényen, hogy én az elnöki kijelentéssel nem vitatkoztam, de igazán mentségemül hozhatom fel, hogy sokkal inkább igyekeztem azt a mentséget előadni a parlament szempontjából, — nem az Aekrenthal szempontjából szükséges — (Élénk derültség és helyeslés a szélsőbaloldalon.) semhogy erre a rendreutasitásra okot adtam volna. Nem is egy kifejezés teszi, a mely Ível egy tényt bírálunk ; a hang, sőt sok esetben a tény maga a legerősebb bírálat, a mely a tény nyomán keletkezhetik. En csak azt akartam megmondani, hogy a bank önállósításában a nemzetre nézve rejlő veszedelem, a melyet mindig a nemzet szemei elé tartanak, sokkal kisebb anyagiakban is, mint a milyen veszedelem elé rohanunk akárhányszor bekötött szemmel, mert sohasem tudjuk, hogy a mi irányitásunk körén kívül álló külügyi politikánk mikor sodor bennünket olyan alkotásokra, vagy olyan kalandokba, a melyeknek költségei tízszeresen meghaladnak egy önálló jegybankból erre .az országra háruló minden áldozatot és költséget. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a szélsőbaloldalon.) Hiszen lesz alkalmunk, sajnos, ezzel a kérdéssel bőven foglalkozni és mert beszédem sokkal hosszabbra nyúlt már eddig is, (Halljuk ! Halljuk !) igyekszem a beszédem vége felé közeledni. (Halljuk ! Halljuk ! Derültség balfelöl.) A készfizetések kérdésében oly erős argumentácziót hallottunk erről az oldalról, (Halljuk I Halljuk! balfelől.) a melynek kiegészítéséül csak azt bátorkodom beváltani, a mit az előbb Ígértem, t. i. a kereskedelmi és iparkamara állásfoglalásának megismertetését, a melyet 1909 november 23-án a következőleg juttatott kifejezésre. Lánczy Leó einök ur indítványát terjesztették elő az Osztrák-Magyar Bank készfizetéseinek felvétsle dolgában. Ez az indítvány, a melynek egész terjedelmében való felolvasásával nem akarom a t. házat untatni, konklúziójában igy hangzott (olvassa) : »Tekintve azt, hogy a készfizetések feltétele, mely Magyarországra nézve jelentős áldozatokkal jár, -valutarendezésünk mellett oly nagy erkölcsi érték, a mely a valutarendezési akcziónak mellőzhetien betetőzése, tekintve továbbá, hogy a készfizetések felvétele a magyar állam, valamint a magyar közgazdaság jelentőségének a világforgalomba való emelésére, Magj^arország nagy beruházási szükségleteinek előnyösebb beszerzésére, nemkülönben a magyar pénzpiaeznak Ausztriától való önállósítására egyik elsőrangú tényező, a mely nélkül Magyarország a monarchia nagyhatalmi állásával járó terheket elviselni nem képes.<< (Igaz I Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Azután igy folytatja (olvassa) : »A budapesti kereskedelmi és iparkamara ama biztos várakozásának ad kifejezést, hogy a kormány befolyásának és súlyának teljes latbavetésével arra fog törekedni, hogy a két állam törvényhozása a. valutarendezés zárkövét lerakja és a Magyarország szempontjából életfeltételt képező és Ausztriára nézve is előnyös készfizetési kötelezettség végrevalahára elrendeltessék és hogy ettől a bankkérdés bármilyen rendezése függővé tétessék.« A conditio sine qua non tehát, bármily rendezése a jegybank kérdésének. Azt mondja továbbá ez az előterjesztés (olvassa) : »Ez törvényes jogunk és becsapottnak érezhetnők magunkat, hogy ha ezen kérdést a végtelenségig halogatnánk, és ha már az ország belemegy abba, hogy a közös bankot meghosszabbítsa, legelemibb kötelessége megragadni az alkalmat a készfizetések felvételének biztosítására*. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Igy Lánczy Leó és pedig nemcsak saját személyében, hanem egész elnöki súlyát latba vetve, a kereskedelmi és iparkamarának a közgazdaság terén, különösen a hitelügy terén elfoglalt legjelentékenyebb állásának súlyával. Elengedhetetlen feltételről, életfeltételről, tehát oly feltételekről van szó, a melyek nélkül a bank semmi néven nevezendő rendezésébe a kormány bele nem mehet. Ennek az álláspontnak van olyan súlya, mint az itt elhangzott legsúlyosabb argumentácziónak ennek az álláspontnak az a súlya van, hogy Magyarország kereskedelme és iparának leglüktetőbb