Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.

Ülésnapok - 1910-81

81. országos ütés 19ÍÍ január 20-án, pénteken. 9? történt, alapos megfontolás tárgyává tétessék, vájjon az tényleg csakugyan keresztül vihető-e. Azonban alapos megfontolás tárgyává mindegyik csak azon katasztrofális zavarokat akarta tenni, a melyek eshetőleg, nem várva ugyan, de mégis bekövetkezhetnek. De a mennyiben ilyen nem következik be, — a mint nem is következett be — az összes osztrák pénzügyi körök megállapodtak abban a felfogásban, hogy a készfizetések akkor feltétlenül felveendők, mert a kormány nagy felelősségnek és oknélküli szemrehányásnak teszi ki magát. En ezen történeti tényekből, a melyeket úgyszólván kizárólag az osztrák 1903. évi törvényjavaslat indokolására alapitva és annak fonalán adtam elő, a magam részére főleg a következő tényeket kivánom konkluzióképen megállapítani. (Halljuk ! Halljuk ! a szélsóbahldálon.) Az egyik az, hogy a készfizetések törvényhozásilag elrendeltettek, sőt, a mint azt maga a jelen javaslat indokolása is megmondja, majdnem tényleg keresztül is vitettek. A második az, hogy időközben 1892 óta az annak felvételére szükséges előfeltételek teljesíttettek és ezek tekintetében, valamint a készfizetések felvétele tekintetében a kormányok meg is egyeztek. Harmadszor magának a készfizetések felvételének időpontja, mint eminenter arbitrárius kérdés, nem a törvényhozásra volt bizva, hanem kizárólag a végrehajtó hatalom jogkörébe utalva. Es negyedszer, hogy a készfizetések tényleges felvételének elodázása okszerűen csakis katasztrofális zavarok beállta esetével, hogy más mélyreható gazdasági bajok fenforgásával lenne indokolható. Mikor én ezt igy megállapitom és reámutatok arra, hogy 1903-ban már ilyen helyzetben voltunk, akkor mély szomorúsággal kell tapasztalnom azt, hogy ma itt állunk egy javaslattal szemben, a melyiknek alkotmányjogilag, közgazdaságilag, törvénytechnikailag lehetetlen egyik paragrafusa, az 5. §. nekünk egy ujabb elodázást, oknélküli késleltetést hoz, a nélkül, hogy az 1903-ban már megállapított körülmények tekintetében, a melyek a készfizetések felvételére zavarólag hathatnának, bármiféle alapos indokolással is szolgálna, illetve bármivel is indokolni tudná, hogy azok a körülmények a mi hátrányunkra változtak meg. En először is, hogy mindjárt igazoljam ezen állitásomat, előveszem a javaslatnak az indokolását és kiveszem belőle azt a részt, a melyikkel odavágja, hogy 1903 óta kétségtelenül romlottak a viszonyok. Magyarázza ezt a kitételt a következő pontokkal. Négyet sorol fel. Azt mondja először, hogy külkereskedelmi mérlegünk kedvezőtlen. Hát, t. képviselőház, kénytelen vagyok megállapítani, hogy ugy, a hogy ez ide van állítva, — azzal a czélzattal, a hogy az indokolásba be van állítva — ez a dolog ténybeli tévedés, hogy ne mondjam: valótlanság. 1903-ban Fellner volt, ugyebár, megbízva a vonatkozó statisztikai adatok gyűjtésével, a ki akkor megállapította, hogy az XÉPVH. NAPLÓ. 1910 1915. IV. KÖTET. u. n. fizetési mérlegünk 176 millió koronával passzív. Ugyanez a Eellner azonban 1910 november 19-én a Pesti Lloyd-társulat helyiségében egy előadást tartott, a melyben kifejtette, hogy fizetési mérlegünk többé nem passzív, hanem az aktivitás bizonyos jelei mutatkoznak rajta. Részletesen is indokolta ezt, és kiterjeszkedett azokra a körülményekre, a melyek fizetési mérlegünket eshetőleg kedvezőtlenül befolyásolhatják, vagy pedig veszélyeztetik. Tényként állapította meg azonban konkluzumában, hogy ma már fizetési mérlegünk aktív. Már most nekem elsősorban is azzal kellett volna kezdenem, hogy én az egész fizetési mérlegteóriának nagy súlyt nem tulaj donitok. Ugy emlékszem, Kelemen Samu t. képviselőtársam már rámutatott, hogy az egész fizetési mérlegteória abszolúte nem épül fel reális bázison, különösen nem nálunk, mert mi őstermelő ország vagyunk. Még meg tudnám érteni valami termelési mérleggel kapcsolatosan, és egymáshoz viszonyítva, ha igy állítanák ide gazdasági helyzetünket, igy azonban, bizonyos közgazdasági cselekvés jövője szempontjából, tehát a bankkérdés eldöntése szempontjából, a fizetési mérleget úgyszólván semminek sem tekintem, legalább is komoly alapnak el nem fogadhatom. De ha már egy ilyen tételre valamit építünk, elvárhatjuk, ugyebár, hogy ez alaposan történjék és ne oly módon, mely a való igazsággal, legalább a megismerhető igazsággal, meg nem egyezik. Hiszen apodiktikus igazsággal egy fizetési mérleg eredményére vonatkozólag senki pozitív választ adni nem tud. De ugyanennek a szakértőnek véleményére támaszkodva, a ki a fizetési mérleg passzivitását állapította meg, mondom, megállapíthatjuk, hogy a mérleg ma de facto aktiv. Igy tehát végső eredményként megállapíthatjuk azt, hogy 1903 óta e kérdésben határozott javulás mutatkozik, és kétségtelenül előnyösebb helyzettel állunk szemben. Igy néz ki az indokolás első pontja. Azt mondja a második pont, hogy az OsztrákMagyar Bank érczkészletének aránya, a forgalomban levő bankjegyek értékéhez viszonyítva, lejebb szállott. A t. ház figyelmét fel kivánom hivni arra a hogy ugy mondjam, tévedésbeejtés megkísérlésére, a mely ebben az indokolásban foglaltatik. (Halljuk ! Halljuk ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Nem egyéb ez, mint közönséges falzifikáczió, mert hiszen azt, hogy maga az érczkészlet 1903 óta gyarapodott, azt ez a kitétel imphczite beismeri. Ebben benne van, hogy az érczkészlet gyarapodott, a mint az számokban igenis kimutatható. 1903-ban 1462 millió korona értékű érczkészletünk volt, ma pedig 1713 milhó, tehát közel 300 millió koronával szaporodott ez az érczkészlet. Már most mit tesz az indokolás ? Azt mondja, hogy az Osztrák-Magyar Bank érczkészlet aránya, viszonyítva a forgalomban levő bankjegyekhez, tehát maga az arányszám kedvezőtlenebbé alakult. Ha ez az indok megáll, akkor azt hiszem, minden közgazdasági szakértő aláírja azon véleménye13