Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.

Ülésnapok - 1910-77

544 77. országos iilés 19H tek az egymásután! törvényalkotások, az egyezmények, a Széll—Körber-féle egyezmény, a közeledés a készfizetések megvalósításához, a harmadik, negyedik és ötödik vívmány; és én megjövendölöm, hogy a készfizetések kérdésével mi még, mint rekompenzácziós objektummal, mint vívmány témával találkozni fogunk az 1917. kiegyezésnél is. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Akkor ez a kérdés még mindig rendezés alatt fog állani és fájdalom, rendezés alatt lesz az emberi kor legvégső határán túl is. Ebben az én vélekedésemben megerősített Madarassy-Beck t. képviselőtársamnak felhívása, a melyet ő a kormányhoz intézett. A t. képviselő ur t. i. kifejtette azt, hogy mindaz, a mit a készfizetések terén a kormány eddig — elismerem, — nagy fáradozásokkal, nagy küzdelmeknek, esetleges politikai és egyéb áldozatoknak az árán tett, mind hiába való dolog, mert a készfizetés nem lényeges. Felhivást intéz tehát a t. kormányhoz az iránt, hogy nem szükséges ezt a műveletet befejezni, mert hiszen minek fejeznénk be egy olyan műveletet, a melynek sem a kezdete, sem a befejezése nem lényeges, miután nem lényeges az egész dolog. És az a nagy helyeslés és taps, a melyet ez a felhívás kiváltott a t. túloldalról, előreveti árnyékát. A mint a készfizetések dolgának olyan lelkesen tapsoltak akkor, a mikor azok megvalósítását hirdették, épen olyan lelkesen fognak majd tapsolni, a mikor arról lesz szó, — a mint Hegedüs Lóránt és Madarassy-Beck t. képviselőtársaim szakértőileg kimutatták, — hogy ezzel a kérdéssel nem érdemes tovább foglalkozni, nem érdemes ezt betetőzni, mert az egész nem fontos. Nem szándékozom vitatkozásba bocsátkozni — már az idő előrehaladott voltánál sem — (Halljuk! Halljuk!) a készfizetések jelentőségéről, vagy jelentéktelenségéről. De mégis legyen szabad utalnom egy osztrák képviselőnek talán egy elszólására, a mely azonban igen érdekesen jellemzi a helyzetet. Ez az osztrák kéj)viselő, Kuranda — épen ugy, mint az osztrák kormány és az osztrák képviselőház — a készfizetések megkezdése ellen foglalt állást, de azután azt mondja, hogy a készfizetések megkezdésének ideje akkor fog elérkezni, ha mi háborút fogunk vívni, mert akkor »kifelé mutatnunk kell valutánknak fundáltságát«. Nos, ha ez az érv megáll, akkor méltóztassék elhinni, hogy a készfizetések mégsem annyira jelentéktelenek, mint a hogy azt most a bekövetkezett félsiker és a bekövetkezendő sikertelenség tudatában a t. túloldal egyes kéjiviselői hirdetik. (Ugy van! Ugy van! halfelöl.) Csak arra mutatok rá, hogy az OsztrákMagyar Banknak egyenesen hivatása az, hogy készfizető legyen; ez a hivatása kifejezést nyer azokban a bankjegyekben, a melyeket a bank kibocsát és a melyeken ott van a szöyeg, hogy ezt törvényes érczpénzért kell beváltani; benne január Í6-án, hétfőn. van a bankstatuttuu 83. §-ában, a mely -ugyanezt kötelezőleg írja elő és a 114. §. csak ideiglenesen tünteti fel ezt a rendelkezést addig, mig az államjegyek kényszerforgalma tart. Miután ]3edig ez megszűnt, az alaprendelkezésnek hatályba kell lépnie. Jogi, gazdasági és erkölcsi kötelessége tehát a kormánynak az, hogy a készqénzfizetések dolgát megvalósítsa, mert a félmegvalósitások rosszabbak a teljes sikertelenségnél, mert mig a sikertelenség felnyitja szemeinket, a félsiker elálmosit és elaltat. (Elénk helyeslés a szélsöbahldahn.) Az a kérdés tehát, hogy vájjon, meg lehetett-e gazdasági és pénzügyi szempontokból most valósítani a készpénzfizetéseket vagy nem. Bátor leszek rámutatni arra, hogy a pénzügyi helyzet e tekintetben teljesen kedvező volt. 1909 deczember 31-ikén az Osztrák-Magyar Bank aranykészlete 1713 millió volt; a váltóárfolyam abban az időben éjjen ugy, mint az utolsó években 0'048-ra rúgott csupán, a világ aranytermelése pedig ez időben négyszerte nagyobb, mint a minő a koronaérték behozatalakor volt. Semmiféle akadálya annak, hogy azt, a mit programmjául tűzött ki a kormány, most megvalósítsa, pénzügyi téren akadály útjában nem állott. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) De a t. kormány azzal vigasztal bennünket, hogy legalább közeledtünk a készfizetésekhez. Bátor leszek az ellenkezőt bizonyítani. A t. kormány t. i. azt hangsúlyozza és Hegedüs Lóránt t. barátom is ezt ma különösen kiemelte, hogy hiszen a lényeg a jjénzjparitás fenntartása, most pedig kötelezőleg van az megszabva, hogy az Osztrák-Magyar Bank a pénzparitást minden rendelkezésére álló eszközzel fenntartani köteles. Csak mellékesen érintem annak a megállapításnak nehézségét, hogy a jDénzparitás fenn van-e tartva vagy nem. Ez olyan dolog, mint a hogy meg lehet állapítani, hogy vájjon tényleg beváltják-e az én jegyeimet vagy nem, mert hiszen ezt, a mint hangoztatva volt, két tanúval és közjegyzővel mindig igazolni lehet. De azt a másik kérdést vetem fel, hogy mit méltóztatik az alatt érteni, hogy »minclen rendelkezésére álló eszközzel«. Azokkal az eszközökkel-e, a melyek az Osztrák-Magyar Banknak tényleg állnak rendelkezésére, azokkal-e, a melyek jogilag, vagy azokkal, a melyekkel gazdaságilag rendelkezik? Mert az Osztrák-Magyar Banknak van olyan aranyérczkészlete, a melylyel ő tényleg rendelkezik, de jogilag nem; ilyen az, a mely a magyar és az osztrák kormányok részéről tétetett le a yalutareudezés czóljaira, a melyet fel lehetett használni, de a melynek letéti jellege meg van őrizve és a mely az Osztrák-Magyar Bank tulajdonába át nem ment- Yannak továbbá olyan érczkészletei, a melyekkel tényleg is, jogilag is rendelkezik. De van egy gazdasági értékhatár is. Es ha Hegedüs Lóránt t. barátom a mai ülés folyamán azt mondotta, hogy most már