Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.
Ülésnapok - 1910-65
230 65. országos ülés 1910 deczember 21-én, szerdán. elvakult fiatal férj, a ki a fiatal feleségére minden ékességet rárak, — még vagyoni helyzetével arányban nem állólag is. A vidéket évtizedeken át elhanyagoltuk, tisztán Budapest székesfőváros kedvéért. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ha veszszük Magyarország vasúti hálózatát, olyan az, mint a pókháló. A központban ott ül a pók, Budapest székesfőváros, a mely az egész forgalmi és közgazdasági életet magába szívja. Budapest székesfőváros azonban nem maradt hü férjéhez, hanem mint a legtöbb elkényeztetett menyecske, kaezérkodni kezdett. Budapest székesfővárosra eddig mindig ugy tekintettünk, mint a nemzeti törekvésnek és a nemzeti eszmének letéteményesére. Ezt el is várhattuk az elkényeztetett szép asszonytól azok után az áldozatok után, a melyeket kedvéért a férje hozóit. És mit látunk? Azt, hogy Budapest székesfőváros kaezérkodni kezd a nemzeti eszme és a nemzeti érdekek ápolása helyett a vörös és az arany nemzetköziséggel. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Farkas Pál: Csak bizonyos rétegei! Baross János: Hála Istennek, még csak bizonyos rétegei. De megkezdte már. Bocsánatot kérek a közbeszólótól, a szép asszonyok is először egy-egy lépést szoktak csak megtenni, a többi lépés csak azután következik. (Derültség.) Budapest székesfőváros, a melynek kedvéért feláldoztuk Magyarország vidékének érdekeit évtizedeken át, a melyet túlságbavitt majomszeretettel elkényeztettünk, az utolsó években határozottan hadat üzent a vidéknek, hadat üzent bizonyos rétegeiben és bizonyos törekvéseiben a magyar nemzeti eszmének és hadat üzent Magyarország mezőgazdasági érdekeinek. Az embernek megáll az esze: hát mi tette ezt a várost nagygyá, ha nem a vidék és annak mezőgazdasága ? Miből épültek fel azok a palotasorok a Duna partján, miből emelik a bankok évről-évre a tőkéjüket, mi tartja fenn a budapesti nagygyárakat, ha nem a vidék? Minden gazdasági erőnk, a mely ebben az országban van, konczentrálódik Budapest székesfővárosban. Modern szocziológusok a nagy városokat az államok vízfejének szokták nevezni. Mi szeretetünkben a főváros iránt, Budapestet eddig a nemzet szivének neveztük, azonban, ugy látszik, már annyi anyagi erőt és zsirt szívott magába Budapest, a nemzet szive, hogy Magyarország ma már szivelhájasodásban szenved! Az a vagyonosodás, az a zsírréteg, a mely körülveszi Magyarországnak a szivét, megakadályozza azt, hogy érzéke legyen a székesfővárosnak Magyarország nemzeti és legvitálisabb gazdasági érdekei iránt. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Holló Lajos: Csak a maga gyomrát nézi! Baross János: Igazán fellázad az emberben a magyar lélek, ha elolvassa Budapest székesfőváros közgyűlésének — azt hiszem, október 24-én tartották — a referádáját, a hol a drágaság kérdésével foglalkoznak. Hasonló érzés fog el bennünket, ha ezzel a teljesen egy húron pendülő úgynevezett társadalmi egyesületeknek munkálkodását nézzük, mondjuk a Galilei-kör munkásságát, az Omke, a kereskedők egyesülete főtitkárának Szende urnak a Galilei-körben tartott felolvasását is. De csak egyet ragadok ki, Magyarország koronázatlan főpolgármesterének, Vázsonyi Vilmos képviselőtársamnak beszédét, a melyben gúny és olcsó szellemeskedés tárgyává teszi a nemzet szózatát is, mondván, hogy a magyar marhának sohasem mondották, hogy itt élned és halnod kell . . . (Mozgás balról.) Szmrecsányi György: Kóser ízlés! Baross János: . . . Kérdem, hogyha Yázsonyi Vilmos t. képviselőtársam nagyapái nem ebben az elmaradt reakezionárius feudális országban telepedtek volna le, hanem az annyiszor emlegetett liberális Angolországban: vájjon London város közgyűlésén Vázsonyi Vilmos ur merte volna-e ilyen frivol élezelődés tárgyává tenni a nemzeti himnuszt, és kérdem, hogy nem akadtak volna-e erős angol tenyerek, a melyek rendreutasították volna ezt a frivol élczeló'dőt? (Ugy van! Ugy van! bal felöl.) Sajnos, Budapest székesfővárosában is akadtak tenyerek, de tapsra, mert a stenographikus feljegyzés szerint ott van utána: »Élénk helyeslés, éljenzés és taps«. T. ház! Az az akczió, a melyet a székesfőváros közönségének egy része az úgynevezett drágasági kérdésben indított, határozott és nem is leplezhető politikai tendencziákon alapul, a drágaság kérdése csak egy előránczigált jogczim, hanem igenis tendencziája egy féktelen osztálygyülölet szitása Magyarország birtokosságával szemben. (Ugy van! balról.) Egypár szemelvényt leszek bátor bemutatni a t. háznak. Először is a tenorja az egész drágasági akeziónak az, hogy a husvámok és egyáltalában az egész magyar agrár vámpolitika elsősorban az úgynevezett ezerholdas bőrkabátosoknak válik az egészségére. Ezzel szemben a fővárosi bizottsági tag urak és a főváros vezetősége is behunyja a szemét és bedugja a fülét minden olyan argumentummal szemben, a mely ezen állítás valódiságát megezáfolja. Szinte jól esik az embernek, hogyha néha mégis az úgynevezett radikális, szabadkó'mives oldalon olyan hanggal találkozik, mint Dániel Arnoldnak a »Vüág« szeptember 25-iki számában megjelent czikke, a hol óva inti elvtársait, hogy urak, elgalopozzák magukat, rossz argumentumokat használnak, hiszen tudvalevő dolog, hogy Magyarország állatállományának 71 százaléka az 50 holdnál kisebb birtokosok kezében van és az 50 holdnál nagyobb birtokosok kezében csak 29 százaléka van.
