Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.

Ülésnapok - 1910-65

218 65. országos ülés 1910 deczember 21-én, szerdán. menne gazdatársához megbeszélni, meghánynivetni, hogy miként lenne elönyösebb rajok, gazdákra nézve, miként lehetne a konjunktúrákat kihasználni, akkor természetesen másként alakulnának a viszonyok, csakhogy ne adj' Isten, hogy ez lehetséges legyen. Az a gazda hozzá van szokva ahhoz, hogy a mit mond, az szentírás ; az az ispán, az a béres és hajdú mindig azt feleli neki, hogy »igenis nagyságos ur, tökéletesen igaza van<< s ebből folyólag azt hiszi, hogy akármit cselekszik, annak helyességéhez szó sem fér. 26.000 olyan gazda van Magyarországon, a ki 500 holdnál nagyobb területen gazdálkodik. Ha ezek közül csak 16.000-ret egy kalap alá lehetne vonni, akkor nem volnánk abban a szégyenletes helyzetben, hogy nem vagyunk képesek leirni a föld árából semmit, hanem nap-nap után mindinkább meg kell azt terhelnünk. És itt hibáztatnom kell a magyar képviselőház gazdatagjait, mert ilyen eminenter gazdakérdésben, a minő a szerb kereskedelmi szerződés, kötelességük lett volna az összes gazdaképviselőknek páTtkülönbség nélkül összejönni és megbeszélni, meghányni-vetni, hogy a többi osztályok sérelme nélkül hogyan, miképen és mit kell ebben a kérdésben cselekedni. Erre azonban, tekintettel arra, hogy gazdák vagyunk, tekintve azt, hogy panaszkodni ugyan tudunk, le cselekedni nem, még csak gondolni sem lehet. Ismételten hangsúlyozom, hogy a gazdahitelt az állattenyésztés fellendítése kérdésében igen fontos tényezőnek tartom. A mi a legelők kérdését illeti, nem érthetek mindenben egyet a földmivelésügyi ministerium politikájával. A ministeriumban ugyanis kimondták azt az elvet, hogy »legelőt feltörni pedig nem engedünk.« Ez az elv igy felállítva nem helyes. Nagyon helyes lehet ez az elv, a mint Sümegi Vilmos és Pirkner János t. képviselőtársaim kifejtették, a hegyvidéken, a hol a föld nem elég jó ahhoz, hogy azon termelni lehessen, de nagyon helytelen ennek az elvnek alkalmazása az Alföldön, a hol abból a földből sokkal több jószágot tudnánk eltartani, ha művelés alá vennők, mint igy, a midőn parlagon hever. Egy legelőgazdaság mindig extenzív és sohasem lehet a legelőgazdaság belterjes, intenzív. Az intenzív gazdálkodás mindig kultúrával kell, hogy foglalkozzék; e nélkül azt el sem lehet képzelni. Nekünk pedig nem az a czélunk és feladatunk, hogy extenzive gazdálkodjunk, hanem ellenkezőleg minél belterjesebben kell gazdálkodnunk. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Annak, hogy az állattenyésztés nem tud fejlődni, az a körülmény is oka, hogy az állategészségügyi szükségletek fedezése nálunk lényegesen drágább mint másutt. Ha pl. egy szegény kisgazda jószágának valami baja esik, nemcsak hogy kocsit kell fogadnia, hogy az állatorvost messze földről elhozhassa és oda visszavitesse, de azt nagyon drágán meg is kell fizetnie. Ha azt akarjuk, hogy állategészségügyünk teljesen rendezve legyen, oda kell hatni, hogy az állatorvost ne a gazda, vagy legalább ne a kisgazda fizesse teljesen, hanem az áUam nyújtson segédkezet, hogy a kisgazda a lehető legolcsóbban jusson állatorvoshoz, még pedig, hogy ne annak kelljen kocsit küldeni érte, aztán visszaküldeni, hanem az állatorvosnak olyan eszközöket kell adni, hogy megjelenhessék ott, a hol baj van és azt orvosolhassa. Nézzük, hogy élő állatok feladásánál pl. milyen állatorvosi dijakat szednek, a melyek kizárólag bennünket gazdákat terhelnek. Vagy nézzük, hogy olyan esetekben, a mikor állati betegségek miatt jószágainkat oltatni kell, pl. lépfene esetében az állatorvosnak a kisgazda fizessen 40 fillért azért, mert az állatát beoltja. Igy nem lehet megkedveltetni a kisgazdákkal a modern intézményeket, nem lehet megkedveltetni az állatbetegség ellen való védekezést, hanem csak ugy, ha azt teljesen díjmentesen eszközük, legalább időlegesen, a mig azokhoz hozzászokik és azokat megkedveli. Épen igy eüdegenitik a kisgazdákat pl. az apaállat beszerzésétől is; az idegenkedésnek szerintem lényeges oka az, hogy az apaállat-vizsgáló bizottságban kisgazda egyáltalán nem foglal helyet. Pedig van annak az apaállat-vizsgáló bizottságnak sok tagja, ott van a főszolgabíró, az állatorvos, ott vannak az uriosztály képviselői, pedig nem az uraknak az állatait vizsgálják, annak nincs arra szüksége, az nem megy köztenyésztésre, hanem vizsgálják annak a szegény kisembernek a jószágát, a ki igen nagy ellenszenvvel nézi az egész dolgot, hogy az ő jószágát, a melyet ő jónak tart, egyenesen rossznak deklarálják. Ha azonban kisgazdák bejöhetnének a bizottságba és ott meg lehetne győzni őket arról, hogy miért rossz ez a jószág s miért jó a másik, szóval ha a kisgazdákat felvilágosítanák, akkor ők is megkedvelnék ezt az intézményt és sokkal szivesebben járulnának hozzá, hogy ők is tartsanak tenyészállatot, mint igy, a mikor tulaj donképen róla határoznak, de teljesen nélküle. Egy fontos kérdésre vagyok bátor most áttérni, nagyon sajnálom, hogy a kereskedelemügyi minister ur nincs itt, az argentínai husbehozatal kérdésére. Ezt is nagyon sok oldalról megvilágították ; én leszek bátor egy uj oldalról megvilágítani. Azt mondták, hogy csekélység az egész, 2000 tonna húst beengedtek Bécs városába, a lovagiasság és a lojalitás ugy hozta magával, hogy ezt megcsinálják. Hát ez a 2000 tonna hus semmivel sem kevesebb, mint a Szerbiának adott évi marhabehozatal fele, vagyis ez épen annyit tesz ki, mint 7500 szerb szarvasmarha húsa. Hát kérem én megint azt mondom, hogy mi nem vagyunk annjära hatalmas és nagy ország, nem vagyunk annyira gazdagok, hogy mi csak odaajándékozhassunk Bécsnek ilyen előnyt. Mi nem vagyunk annyira hatalmasok, hogy ezzel a 2 millió értékű hússal a mi gazdáinkat megkárosítsuk. De én azt mondom, hogy nem is 2 milliót jelent ez ránk nézve. Bejött 2000 tonna hus, a mely megfelel 5000 darab kifejlett szarvasmarhának, vagy 7500 darab ki nem fejlett szerb szar vasmar-