Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.
Ülésnapok - 1910-64
194 64. országos ülés 1910 deczember 20-án, kedden. Elnök: Ki következik? Nyegre Lászlő jegyző : Pirkner János! Pirkner János: T. ház! Annak idején a romániai szerződés tárgyalása alatt, most pedig a folyó vita alkalmával az állattenyésztési kérdések több oldalról érintettek. Figyelemmel a közelmúltban elfoglalt hivatalos állásomra; figyelemmel a földmivelésügyi kormányzás keretében két évtizeden át kizárólag a hazai állattenyésztés érdekében folytatott működésemre; figyelemmel arra, hogy ezen időközben az állattenyésztési közszolgálat szervezése, a köztenyésztés irányítása és fejlesztése, valamint az állattenyésztéssel kapcsolatos üzemágak, a tejgazdaság és havasi gazdaság meghonosítása körül inicziáló és vezető szerepet töltöttem be, engedelmet kérek a t. háztól, hogy az állattenyésztési kérdéseket illetőleg kizárólag szakszempontból szerény véleményemet elmondhassam. (Sálijuk! Halljuk!) T. ház! Előre is bocsánatot kérek, hogy bizonyos tényeknek, a melyeket itt már ugy az előadó ur, mint más felszólalt t. képviselőtársaim megállapítottak, felelevenítésével bizonyos tekintetben ismétlésekbe bocsátkozom, de következtetéseim levonásához erre szükségem van. Tény ugyanis, hogy Magyarország és Ausztria egyesi tett vámterületének a Balkán-államokkal való viszonyában az állatbehozatalt illetőleg ugy az érdekelt körökben, mint a közvéleményben két állásj)ont alakult ki: az egyik, a mely, a mezőgazdasági érdekeket féltve, az állatbehozatalhoz egyátalán nem akart hozzájárulni, vagy legjobb esetben csak kivételképen, magasabb politikai tekintetekből és bizonyos szigorú korlátozások mellett volt hajlandó ehhez hozzájárulni; a másik viszont, a mely az élő állatok korlátlan behozatalát követelte. Azok a korlátozások, a melyeket az első álláspont követel, vonatkoznak arra, hogy csakis leölt állapotban, csak bizonyos piaczokra és csak bizonyos meghatározott, tehát kontingentált számban legyen szabad a Balkánországokból állatot behozni. Az első álláspont támaszkodik azon egyezményre, a mely az osztrák és a magyar kormány közt a kontingentálás tekintetében létrejött és a melynek csakugyan ránk nézve kiváló nagy jelentősége és értéke van. A másik álláspont viszont hivatkozik az állattenyésztés teljesen elhanyagolt állapotára, a depekoráczióra, ebből kifolyólag a hushiányra, sőt husinségre, és ennélfogva követeli, hogy a fogyasztóközönségnek nagy érdekéből, a mely előtt ezen álláspont szerint a mezőgazdasági érdekek teljesen eltörpülnek, az élő állatok korlátlan behozatala engedélyeztessék. T. ház! A román szerződés életbe lépett; a szerb szerződésre is rövid idő múlva ugyanez a sors vár. A kormány, a mely ezeket a szerződóseket megkötötte, honorálta azt a bizonyos egyezményt, honorálta az élőállatok behozatalának teljes tilalmát, honorálta a behozatal kontingentálását. Ezt nagyon bölcsen és helyesen tette; azonban az ón szerény nézetem szerint, a ki ismerem a Balkán-államok állattenyésztési állapotait, ennek az értéke tulajdonképen csak akadémikus; valamint illuzórius az is, ha az az álláspont érvényesült volna, hogy korlátlanul bocsássa be az állam az élő állatokat; illuzórius azon egyszerű oknál fogva, mert hiszen ahhoz, hogy állatkivitelt teljesíthessen valamely ország, nem elég a megszerzett piacz, nem elég kedvező kereskedelmi szerződések megkötése; ahhoz elsősorban állattenyésztésre is van szükség; magukban a Balkán-államokban pedig e tekintetben olyan az elmaradottság, hogy legalább a szarvasmarhatenyésztés terén, teljesen kizárja azt, hogy 1917-ig a szerződésekben megállapított kontingenst is az érdekelt államok kiélvezhessék. Hiszen ezt egyszerű számadatokkal nagyon könnyű igazolni. Romániának és Szerbiának együttesen körülbelül 6 milliónyi lakossága van; szarvasmarhaállományuk S 1 ^ millió, s e között van 1,100.000 darab tehén, tehát egy 60°/o-os ellesi eredményt véve számításba, körülbelül 600.000 darab az évi szaporulat. Ha ennek a két országnak lakossága épen olyan mértékben fogyasztaná a húst, mint mi és ha nem is tekintenénk arra, hogy az ő állományuk testsúlyban körülbelül 25—30°/ 0-kal könnyebb, mint a mienk, még akkor sem volna ez a szaporulat elég a hazai szükséglet fedezésére. Ha pedig csak felét fogják fogyasztani annak a húsnak, a mely nálunk fogy, akkor 80 —100.000 darabra menő feleslegről lehet szó. Ez a két állam elhagyatottságában a múltban mégis keresett magának erre-arra kibúvó piaczokat, s így Egyptommal, Török-, Orosz-, és Olaszországgal olyan kereskedelmi összeköttetésbe lépett, a mely nekik pl. a múlt évben 40.000 darab állat elhelyezésére nyújtott alkalmat, tehát jóformán egész feleslegüket ezen országokba tudták eddig kivinni. Az a kivitel a velünk kötött szerződés módozataival szemben rájuk nézve sokkal előnyösebb, mert nem képzelhető, hogy ez a két ország azokat a sanszokat, a melyeket ezen általam felsorolt országokban egyszerűen odadobja, s ezen összeköttetéseket egyszerűen elhanyagolja, csak azért, hogy a velünk kötött szerződés értelmében állatait mind ideküldhesse. De még ha ide küldi is, akkor se tudja a kontingentált mennyiséget teljesen szállítani. Eszerint a kontingentálás értéke tulajdonképen abban rejlik, hogy rövid néhány év múlva, ha a mi kereskedelmi viszonyaink újból szabályozandók lesznek, mi Ausztriával szemben ezen egyezményben bizonyos erősséggel fogunk birni, a melynek hasznát akkor fogjuk vehetni. A szerződések meg vannak kötve, s az agráriusok, vagy mondjuk, a mezőgazdák, a szerződésekben teljesen megnyugodhatnak. De feltéve,
