Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.

Ülésnapok - 1910-34

;Í2 34. országos ütés 1910 október 26-án, szerdán. delegácziónak immár közel 43 évi fennállása óta, a melyben valamely delegátus lemondása el nem fogadtatott volna, (ügy van! balfelöl.) Tudtommal a most előttünk álló eset az első. ügy a képviselőház, mint a delegáezió mindig rendkivül liberálisan értelmezték a törvény 49. §-ában e lemondásra nézve megkövetelt okok »alaposságát« és mindig elfogadták a politikai okokból történt lemondást is. így már az 1868-iki második delegáezió megválasztásakor Ghyczy Kálmán és társai, szám szerint 11-en, lemondtak tagságukról, azt hozván fel okul, hogy a ház határozatával megsértette az 1867. évi XII. t.-czikket, mire a ház november 11-iki ülésében Deák Ferencz inditványára minden további vita nélkül a következő határozatot hozta (olvassa): »A lemondásban felhozott azon indokot, hogy az 1867: XII. t.-cz. megsértetett, valónak és alapos indoknak el nem ismeri a képviselőház, és határozata ellen a házszabályok 67. §-a szerint semmiféle ellenmondást el nem fogad. Mivel azonban a képviselőház egyik tagját sem akarja kényszeríteni arra, hogy a delegáezió törvényszabta működésében akaratja ellen is részt vegyen, elfogadja a beadott lemondást, és a lemondottak helyett uj tagok választását rendeli el, a szavazatok beadására f. hó 12-ének déli 12 óráját tűzvén ki.« Megjegyzem, hogy uj tagok választására akkor azért volt szükség, mert a tömeges lemondás folytán a póttagok is elfogytak, és igy uj póttagokat kellett a képviselőháznak választania. Hasonló esetben ugyanígy határozott maga a delegáezió; 1883. október 23-án tartott ülésében jelentvén, hogy gróf Apponyi Albert, Pulszky Ágost és Szilágyi Dezső lemondanak bizottsági tagságukról, »mert a képviselőház többsége a bizottsági tagok választásánál az ellenzék képviseletére nézve az állítólag szokásos számarányt meg nem tartotta«, a bizottság Falk Miksa felszólalására és inditványára kimondta, hogy a lemondó képviselők indokait ugyan nem teszi magáévá, de lemondásukat elfogadja. Ugyanez történt a képviselőház 1900. május 5-iki és 10-iki ülésén, midőn Okolicsányi László és Holló Lajos, továbbá gróf Zichy János és Rakovszky István delegátusok lemondtak, mert a képviselőház többsége mellőzte a kisebbség jelöltjeit. A képviselőház lemondásukat elfogadta. Tudom, hogy mindezen esetek nem prejudikálnak arra nézve, hogy a képviselőház vagy a delegáezió, ha jónak látja, máskép határozzon; de ezen esetekre rá kellett utalnom, hogy megmagyarázzam azon eljárás kifejlődését, melyet ezúttal magam jóhiszeműleg követtem és a mely az intézkedések összeütközését eredményezte. (Helyeslés.) A másik negatív körülmény, melyet meg kell állapitanom, az, hogy a lefolyt hosszú időn át tudtommal a képviselőház elnökei soha egy vagy több delegátus lemondása miatt és csak e miatt a képviselőházat, ha egyébként üléseket nem tartott, össze nem hivták. A törvény arra vonatkozó rendelkezése, hogy az országgyűlés együtt nem létében mi történjék, semmi esetre sem érthető olyan időpontra, midőn az országgyűlést 0 felsége az 1848: IV. t.-cz. 5. §-a értelmében »prorogálja«, mert akkor az országgyűlés minden funkeziója szünetel, tehát a delegáezió is. Vonatkozik tehát kizárólag oly időszakra, mikor az országgyűlés illető háza saját elhatározásából nincs együtt, akár előre megszabott ideig, akár bizonytalan időre. Voltak esetek, t. ház, —• kettőt magam is emiitettem már — mikor a képviselőház plénuma delegátusok lemondásával foglalkozott, de mindig csak olyankor, mikor a ház amúgy is folytonosan ülésezett. (Mozgás a baloldalon.) A 68-iki esetben azért is kellett a háznak a lemondásokkal foglalkoznia, mert mint emiitettem, uj póttagokat kellett választania. Hogy a rövidebb-hosszabb időre magát elnapolt házat delegátusok lemondása feletti határozathozatalra összehívták volna, arra — ismétlem — példa nem volt. Ha tehát ez mulasztás volna, — bár a ház soha annak nem minősítette, — akkor a mulasztások egész sorozatával állanánk szemben, mert delegácziók mindig voltak és lemondások is mindig történtek. Indokolni tartozom végül, t. ház, azt, hogy a póttagok behívását ezúttal, a delegáezió megalakulásának (Zaj: Halljuk! Halljuk!) bekövetkezte előtti időpontban, magam eszközöltem. Erre nézve konstatálnom kell, hogy bár a gyakorlat ellenmondásokat mutat fel, egyrészt azon körülménynél fogva, hogy a delegáezió ügyrendje a házelnök hatáskörébe utasítja a delegáezió póttagjainak a delegáezió székhelyére való utasítását és hogy a lemondás elfogadása egész mostanáig egyszer sem tagadtatott meg. másrészt azon fontos tekintetből, hogy a delegáezió megalakulása és határozatképessége biztosíttassák, — mert hiszen a törvény is azt rendeli, hogy »azonnal« intézkedés teendő a mutatkozó hézagok pótlására — a gyakorlat mindinkább odafejlődött, hogy a delegáezió megalakulását megelőző lemondások esetében, midőn tehát többnyire a képviselőház már nincs, a delegáezió pedig még nincs együtt, az illető ház elnöke —• természetesen mint a ház mandatáriusa és a ház jóváhagyásának feltételezése mellett •— maga gondoskodik a póttag behivásáról. E tekintetben mindkét ház praxisából merített számos preczedensre hivatkozhatnám — mert e részben a két ház elnöke teljesen azonos jogalapon áll — de nem akarom a házat részletekkel fárasztani, noha minden egyes esetben mind az időpontot, mind a neveket is említhetném, csupán azt akarom kiemelni, hogy a kéjiviselőházi esetek majdnem mind olyanok, a melyekben a képviselőház bizonytalan időre el volt napolva és hogy a legkülönbözőbb időkből valók, igy 1868-ból, 1874-ből, az 1882-ik