Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.

Ülésnapok - 1910-46

46. országos ülés 1910 november 28-án, hétfőn. 293 A t. előadó ur részt vett a pénzügyi bizottság azon ülésében, a melyben tudós barátunk, Földes Béla felhozta, hogy hazánk harmincz éves pénzügyi történetében egypár kivételes eset, talán kettő volt. . . Hegedüs Lóránt előadó : Három ! Désy Zoltán : . .. vagy három volt, a melyben a költségvetések a maguk idejében elkészültek. Már most hozzáteszem, hogy ha pedig az indemnitás nem bizalmi természetű, ha nem alkalmas a ministeri felelősség elvének érvényesítésére, akkor engedjen meg, t. barátom, de harmincz évnek hosszabb vagy rövidebb időszakaiban a magyar államháztartás terén a ministeri felelősség elve ez által ki volt játszva, (ügy van balról.) De visszatérek arra, hogy egyetlen szempont indokolhatja csak az indemnitást: hogy ha a szükség fenforog. Abban a tekintetben, hogy fenforog a szükség, közöttünk véleményeltérés nincs. Itt csak egy szempontot kell vizsgálnunk, azt, hogy ki az oka annak, hogy ez a kényszerhelyzet bekövetkezett ? (ügy van halról.) Egy hang (a szélsőbaloldalon.) : Elnapolták az országgyűlést folyton ! Désy Zoltán : Ezzel szemben a magam részéről a kormányt a mulasztás vádja alól felmentem nem tudom, (ügy van ! balfdől.) mert az az elintézésre váró igen sürgős kérdés, a mint tudjuk, a bankkérdés. Ez pedig nem nóvum, ez egy olyan kérdés, mely már évek óta foglalkoztatja a közvéleményt, és a melynek megoldási módozataival a t. jíénzügyminister urnak 6S El t. kormánvnak akkor, a mikor helyét elfoglalta, tisztába kellett jönnie, tisztáznia kellett a helyzetet a koronával szemben és az osztrák . kormánynyal szemben. (Igaz ! ügy van ! balfel-ól.) Az, hogy ez a kérdés most tárgyaltatik Bécsbe való futkározások és visszajövetélek után, és most történtek a megegyezések — engedjen meg a t. pénzügyminister ur, ez az ő szokásos előrelátásával, a nála megszokott precziz gondolkozással ellenkezik. És mi abban a feltevésben vagyunk, hogy a megállapodások igenis megvoltak már az év elején, legfeljebb azoknak nyilvánosságra hozatala, bejelentése nem látszott az önök részéről szükségesnek. A mi már most az indemnitás kérdését gyakorlati szempontból illeti, felhozattak a pénzügyi bizottságban azon indokok, a melyek ellene szólnak. Az első a preczizitás hiánya, a mire az előadó ur is czélzott előbbi felszólalásában. Hiszen az a hosszú időköz, a mely az indemnitás által fedett időszakot a hivatkozott időszaktól elválasztja, magával hozza azon következményt, hogy a tételek nem fedhetik tökéletesen egymást, még annyira sem, a mennyire a költségvetés és a tényleges élet követelményei kell, hogy egymást fedjék. De van egy hátránya az indemnitásoknak az idővel való gazdálkodás szempontjából is. Bármennyire ékesen hangsúlyozta is az előadó ur, hogy az indemnitás nem arra való, hegy annál vitákat provokáljunk, hogy a kormány tervei felől felvilágosításokat kérjünk, de bocsásson meg, maga az a tény, hogy alapját a költségvetési jog, az alkotmányjog iránti tisztelet képezi, azt hozza magával, hogy nem szabad, hogy az állami életnek olyan hosszabb vagy rövidebb időszaka legyen, a mely alatt a költségvetési jog érvényben tartása szünetel. De nem szünetel maga az élet. A napi élet kérdései hozzák magukkal, hogy teljesen lehetetlen az indemnitási vitát, azon rövidséggel végezni el, kivéve az igazán kivételes eseteket, a mikor valamely kényszerhelyzet, pl. a ház feloszlatása indokolja, hogy egy nap alatt menjen keresztül. De most nem lehet, a nélkül hogy alkotmányos ellenőrzési kötelességünk ellen ne vétenénk, az indemnitás kérését szó nélkül hagyni. (Igaz! ügy van! baljelől.) És nem lehet különösen akkor, a mikor már a kormánynak jövő tervei, jövő monkaprogrammja a költségvetési előirányzatban előttünk fekszik, és nem lehet akkor, a mikor a pénzügyminister ur ezt a jövő munkaprograinmot olyan bevezetéssel mutatta be, a mint azt október 26-án tartott expozéjában üdvözölni szerencsénk volt. Én nem vagyok ellensége annak, hogy lehetőleg egyforma eljárás követtessék a monarchia mindkét államában, örömmel látom ezen a téren a bécsi lapokban is, hogy az osztrák pénzügyminister ugyanazt az utat követi, a mit a magyar pénzügyminister, t. i. mindkettőnek működése kulminál abban, hogy nehéznek vázolja a helyzetet és lehetőleg fontosnak azt a működést, rnefylyel a deficzitet helyes preüminálással elenyészteti. Igen kíváncsi vagyok a vita eredményére, mert én igyekeztem tájékozódni, és nem rajtam múlt, hogy jobban nem tájékozódtam. A tájékozónak egyedüli eszközei ugyanis, az 1909. évnek zárszámadásai, ma sincsenek a képviselőknek rendelkezésére bocsátva. Igyekeztem abból az egyetlen irott példányból, mely a ház asztalára letétetett, tájékozódni, és arra a komoly meggyőződésre jutottam, hogy a pénzügyminister urnak a számadatai % egytől-egyig helytelenek. Hogy hogyan állította össze azokat az adatokat a pénzügyminister ur, azzal két perez alatt tisztában vagyunk, xlz igen t. pénzügyminister ur, vázolva azt a nehézséget, melylyel a jövő évi költségvetés összeállításánál meg kellett küzdenie, rámutat az 1909. év pénzügyi eredményeire. A végső eredmény — és itt hivatkozik aztá.n a zárszámadásoknak bizonyos külön táblázatára — az, hogy a tényleges deficzit 138 millió korona. Egyetlenegy dolgot nem néztem meg a zárszámadásban, t. i. nem voltam kíváncsi ezen különös táblázatnak mineműségére ; de a kik zárszámadásokkal foglalkoznak, minden különös táblázat nélkül is meg tudják állapítani a tényleges eredményeket, és azt, hogy az állam bevételei és kiadásai közti viszonyban mennyi az, a mit az állam saját bevételei nem fedeznek.