Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.

Ülésnapok - 1910-44

266 kk. országos ülés 1910 november 25-én, pénteken. csatlakozik, talán nem is szükséges indokolni, az, hogy a házasságnak bizonyos könnyelmű, mondhatnám, csaknem léha felfogásával vádoltatnak azok, — és az egyik felszólalásban ez ma is hangot kapott — a kik ebben a tekintetben Barta Ödön és más emiitett képviselőtársaim álláspontját osztják ma és osztották a törvényjavaslat bizottsági tárgyalásánál is. Eriől szó sincsen. Hiszen a magyar közéletben megszoktuk azt, hogy a legkisebb okot és a legártatlanabb alkalmat is felhasználják az emberek arra, mikép egymás álláspontját apró íulánkoknak a vitába beeresztésével gyűlöletessé tegyék és a közönség előtt gyűlölendő gyanánt tüntessék fel. Azonban arra kérem a t. házat, ne méltóztassék erre a térre menni és ne méltóztassék senkinek azt a hitet magáévá tenni, sem itt e házban, sem a házon kivül, hogy mi magát a házasságot akarjuk könnyelműen kezeltetni. Az első percztől fogva sohasem mondotta senki, hogy a házasság ép ob/an jogügylet, mint egy kölcsön, és azt ép ugy lehessen felbontani, mint egy kölcsönt vagy haszonkölcsönt, sohasem mondottam és sohasem hitte senki, hogy a házasságot lehet vagy épen kellene ugy kezelni, mint egy egyszerű jogügyletet, egy csirkepert. Efélét sem nem mondtunk, sem nem gondoltunk. Kiindulási pontunk nem ez. A házassági per magánjogi, közjogi, vagy mint Kenedi t. képviselőtársam érinti, isteni jogi jellege tekintetében igen sok eltérés van és lehet mindannyiunk között. Ez azonban az én tiszteletteljes nézetem szerint nem igen tartozik ehhez a kérdéshez, már csak azért sem, mert itt nem foglalkozunk a házassággal, sem az intézménynek eredetével, vagy jellegével, különösen nem azon vonatkozásokkal, a melyeknél az egyházi álláspont szemben áll a polgárjogi állásponttal, mert itt nem is a házasság intézményével, hanem csakis a házassági válóper intézményével foglalkozunk. És pedig csak magának a polgári házasságnak felbontására irányuló válóper kérdésével. Ha pedig ez igy van és a kérdést igy állítjuk fel, akkor bátran kiküszöbölhetünk belőle minden olyan vonatkozást, a mely elhatározásainkat vagy érveléseinket visszavezetnék azokhoz a forrásokhoz, a melyek a házasságnak, mint intézménynek meghatározása tekintetében irányadók lehetnek. A polgári házassági válóper már tisztán magánjogi per. Bármiféle felfogása is van valakinek a részben, hogy milyen jellegű kötés vagy intézmény a házasság, az minden vitán felül áll, hogy a polgári házassági elválásnak kérdése tisztán magánjogi kérdés és ebbe a tiszta magánjogi kérdésbe közjogi, vagy még inkább büntetőjogi elemet belevinni egészen czélt tévesztett dolog. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) és a kérdésnek a maga mezejéről egy teljesen idegen területre való átvitelét jelenti. Közbevetőleg megjegyzem, hogy ha közjogi minőséget méltóztatnak ennek a pernek tulajdonítani, akkor sem a büntetőjogi hatalom megbízottját, a kir. ügyészt, hanem a tiszti ügyészt kellene a dolognál szerepeltetni. De ez mellékes, mert az én álláspontom, hogy ez is teljesen felesleges. Az egyházi álláspont, ha nem tévedek, mert e részben épenséggel nem tartom magamat hivatott interpretátornak, a polgári házassággal szemben azon legridegebb állásponton van, hogy ő azt nem szabályozta, nem hozta létre, nem ismerte el érvényesnek, ha tehát felbontják a polgári házasságot, a tekintetben sem kivan semmiféle ingerencziát gyakorolni. Már most a közjogi jelentőség tekintetében, — a mivel kétségkívül bir — mert társadalmi, nemzeti és állami jelentősége a dolognak mindenesetre van, — hiszen azért voltam bátor mondani, hogy mi sem tekintjük olyannak, mint egy csirkepert — azt a házassági anyagi törvény azoknak a határidőknek beillesztésével és azoknak a feltételeknek elég szigorú megállapitásával, a melyek mellett a felbontást egyáltalában megengedi, már szabályozta és kielégítette. Most semmi szükségünk arra, hogy az alaki eljárásról szóló törvényben az anyagi törvényben felsorolt feltételeket, a melyeket, ismétlem, részemről elég szigorúaknak tartok, megnehezítsük, szaporítsuk és a házasság felbontása tekintetében valamely ujabb korlátot állítsunk fel. (Helyeslés balfelől.) Az igaz lehet, hogy a hatáskörre vigyázni kell. De hogy e czélból a közönséges polgári bontóperbe bebocsássuk és bevigyük a kir. ügyészt, feleslegesnek vélem azért, mert hiszen ezen a mi egész polgári perrendtartásunkon keresztülvonul egy nagy vezérelv, nevezetesen az, hogy

r azok az alsó bíróságok, még a járásbíróságok is, rendkívül megbízhatók és azok kitűnő bíróságok, azokra a legbonyolultabb, legkomplikáltabb és a legnagyobb fajsúlyú pereket bizzuk reá már a járásbirósági eljárásban is, és hogy ez alapon egyszerűsítjük az igazságszolgáltatást és pl. mert a felebbezési eljárást ez a törvény igen lényegesen korlátozza. Hát ha ebből az álláspontból indul ki a törvényhozó és ezt keresztülvezeti, mondhatom, nagyra becsülendő, határozott, de szerintem igen messzemenő következetességgel, különösen a jogorvoslatok rendszerénél: akkor nem látom át, hogy ugyanaz a törvényhozás és ugyunazok a tényezői a törvényhozásnak, a kik ebből indulnak ki és erre az alaptételre építik fel az egész törvény gerinczét és szerkezetét, hogy ennél az egy pontnál azt mondják: nem királyi törvényszék — és az a három biró — nem vagytok elég garanczia arra, hogy vizsgáljátok a hatáskör kérdését. En most ennél a kérdésnél ellenőrizlek és hogy abban a néhány esetben, a melyben a hatásköri kérdés egyáltalában szerepet játszhatók és a mely esetleg, csak igen csekély töredékét képezi az eseteknek, (Ugy van! a baloldalon) a hatáskör kérdésében ellenőrizhesselek, ezért most az összes bontó perekben, a melyek a polgárok egyetemét érdeklik, beviszem a kir. ügyészt, mintegy ellenőrző hatóságot. Ez az én véleményem szerint helytelen. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És mivel tisztán perrendtartási körzetben maradva, abból kilépni nem