Képviselőházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 23–augusztus 6.

Ülésnapok - 1910-20

350 20. országos ülés 1910 Julius 22-én, pénteken. csalódás bekövetkezett az ország közvéleményében, vigyázzon a t. túloldal, hogy nagyon hamar be ne következzék a másik esalódáB, hogy a jelenlegi kormány és többség csak arra fogja kihasználni a maga parlamenti hatalmát, hogy az országot és a nemzetet nagy terhekkel sújtsa, a nagyhatalmi érdek, a birodalmi egység eszméjének követelményeit minden tekintetben kész kielégiteni, a nemzet gazdasági és politikai érdekeit pedig kellőképen megvédeni és előmozdítani nem tudja. (Ugy van! Ugy van ! a baloldalon.) Teljesen egyet értek gr. Apponyi Albert t. képviselőtársamnak tegnap olyan hatalmas, nagyszabású, kiváló orátori és jövőbe látó reformátori képességgel és hatással elmondott beszédével, a ki azt mondotta, hogy mindazon jó szándékok megvalósitásánál, a melyek az ország gazdasági és politikai életének fejlesztésére és előrehaladásának biztosítására szolgálnak, a kormányt és a többséget nemcsak megakasztani nem fogja, hanem támogatására siet. De igenis a legszigorúbb kritikával és ellenőrzéssel fogjuk szemmel tartani azt a kormányzati működést, a mely a nemzetre csak terheket ró, csak életét nehezíti meg, de érdekében semmiféle eredményt elérni nem tud. Minthogy pedig meg vagyunk győződve arról, hogy sem a kormány, sem a többség nem fog eredményeket elérni ezen a téren, ezért a mi politikai bizalmunkat nem kérheti, nem várhatja és bizalmatlanságunkat a kormány iránt azzal is dokumentálni akarjuk, hogy a pénzügyi felhatalmazásra vonatkozó törvényjavaslatot el nem fogadjuk. Kérem a törvényjavaslat elvetését. (Élénk helyeslés és éljenzés a baloldalon.) Elnök : Következik ? Popovics Dusán jegyző: Cserny Károly! Cserny Károly : T. képviselőház ! Csak néhány rövid perezre kivánom igénybe venni a t. ház szives figyelmét. Honorálni kivánom azt az általános óhajt, hogy a képviselőház tárgyalásai minél előbb befejeztessenek, a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat feletti szavazás megtörténjék és megkezdődhessék a szünet. Mindenekelőtt kijelentem, hogy a tárgyalás alatt lévő indemnitási törvényjavaslathoz hozzájárulok. (Helyeslés jobbfelól.) Ennek keretén belül azonban, t. ház, szeretném a t. háznak és a t. kormánynak a figyelmét felhívni egy olyan országos fontosságú kérdésre, a mely, remélem, sőt bizton tudom, az összes pártok és ezek összes tagjai előtt rokonszenves, (Halljuk !) t. i. az országos levéltárnak tarthatatlan helyzetére akarom felhívni a közfigyelmet, illetőleg a t. háznak és a t. kormánynak a figyelmét. Nem elfogultság nélkül szólok ehhez a kérdéshez, t. ház, nemcsak azért, mert első alkalommal van szerencsém a ház előttgfelszólalni, hanem azért is, mert oly helyzetben van az országos levéltár, oly állapotban, hogyha ezt ugy fogom lefesteni, a mint van, annak a veszélynek teszem M magamat, hogy túlzással fognak vádolni, hogy azt fogják mondani, hogy ezeket a dolgokat nem lehet komolyan venni. Pedig, t. ház, ugy van a dolog. Én talán 22 évvel ezelőtt, a mikor állami szolgálatba léptem, a belügyministeriumban minden nap megtettem azt az utat az országos levéltár helyiségei mellett, és akkor is elszörnyűködve gondoltam arra a veszedelemre, a mely az országnak ott felhalmozott legnagyobb kincseit veszélyezteti, hogyha ott tűz támad, az ország e legnagyobb kincseiből, a történelmi emlékek egész tárházából nem maradna semmi. Lehetetlen azokat a helyiségeket megvédeni. De nemcsak a tűzveszély van meg itt, hanem sok egyéb. Először nyirkos pinczehelyiségben van elhelyezve a levéltári anyag és, a mit a tüz nem fog elpusztítani, annak egy részét a nedvesség, a szerencsétlen elhelyezés teszi tönkre. De feldolgozni is teljesen lehetetlen a levéltári anyagot, a magyar történeti kutatásnak e munkaanyagát. A levéltár legnagyobb része ládákban hever. Azután az a kevés tisztviselő is, a kikről meg kell jegyeznem, hogy nem a rangosztályuknak köszönik azt a jelentőséget, a melylyel bírnak, hanem annak a tudásnak, a mely akkor is biztositana nekik pozicziót, ha nem volnának állami tisztviselők, mondom, azok a derék tisztviselők, a kik különben is semmiféle előléptetésben nem részesülnek, — nagyon csekély ennek a hivatalnak a személyzete — olyan helyiségekben dolgoznak, hogy igazán nem túlzás, ha azt mondom, hogy akárhány helyen a fegyházak és börtönök lakói is különben vannak elhelyezve, mint az országos levéltárnak érdemes tudósai. (Igaz! Ugy van! balfelől.) De még egyéb szempontok is vannak. Attól félek, t. ház, hogy ennek a levéltári anyagnak az állaga csonkitásnak van kitéve, mert bár a vezető tisztviselők viselik ott formailag a felelősséget, de lényegileg és anyagilag nem képesek azt viselni. Ezért lehetetlen, hogy az ellenőrzés hatályos legyen, és meg vagyok győződve arról, hogy annak a nagyon becses anyagnak igen nagy része elvész, elkallódik, talán lopás ntján és egyéb módon is eltűnik, s igy kárbavesznek az ország pótolhatatlan kincsei. Ehhez járul, ha nem is sűrűn, de ellátogatnak hozzánk külföldi tudósok, a kik a magyar történelemmel foglalkozván, keresik az Országos Levéltárt, hogy ott kutatásokat eszközöljenek. Kérdem, az ország presztízse szempontjából, micsoda benyomást nyernek azok a külföldről ideránduló és legilletékesebb elemek, ha ezen állapotokat látják ? Azt hiszem, hogy e pár rövid szó teljesen megvilágítja a helyzetet és szószaporítás lenne a további érvelés, mert mindez, azok részéről, a kik ott jártak és ismerik a helyzetet, általánosan elismert dolog. Hogy ebben a kérdésben felszólaltam és pedig nem minden reménység nélkül arra, hogy talán némi eredményt fogok elérni annyi évtizedes mulasztás után, annak az is oka, hogy a minister-