Képviselőházi napló, 1906. XXV. kötet • 1909. márczius 10–november 13.

Ülésnapok - 1906-446

220 440. országos ülés ly09 márczius 26-án, pénteken. jobban megbírja. Ellenben, t. ház, nekünk, a kik ténybelileg talajdonképen független állam sem vagyunk, óvatosabban kell eljárnunk azért is. mert nálunk a felekezetközi viszonyok nem tisztán csak felekezeti viszonyoknak tekinthetők, hanem egyszersmind nemzetiségi kérdéseknek is, a felekezetközi vallási viszonyok a nemzetiségi kérdésekkel a legszorosabban lévén komplikálva. Azért, a hol a magyar állam erősítésén kell dolgoznunk, minden olyan kérdésben, a melynek erőszakos megbolygatása folytán az állam rendjét, egészségi állapotát megbolygathatnánk, felfogásom szerint határozottan óvatos körültekintéssel kell eljárnunk. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Helyesnek tartom, hogy az állam a felekezeteknek segítségére jön a maga anyagi erejével. Kétségtelen dolog, hogy az a modern jogelv, vagy inkább mondhatnók alkotmánypolitikai elv, a mely Deák Ferencz 1873-iki beszédében megnyilvánul : szabad egyház a szabad államban, a legideálisabb, de abszolút értelemben sehol sem lehet keresztülvinni, s egyáltalában szó csak ott lehet róla, hol az állam felekezeti és vallási tekintetben tabula rasát talált, mint pl. az Északamerikai Egyesült-Államokban. A hol azonban a felekezeti kérdés, és a vallási, egyházpolitikai kérdések évszázados történelmi fejlődésnek eredményei, a hol a társadalmi élettel, az állami élettel, az egyházi élet a lehető legszorosabb összefüggésben van, ott okvetlenül szükséges vigyáznunk arra, hogy az államkormányzat ezzel a történeti ténynyel számoljon. E tekintetben különösen két szempontot kivánok szem előtt tartani. Az egyik szempont az, hogy az állam akkor, midőn segitő kezet nyújt, ne csupán vallásfelekezeti. — hanem magyar nemzeti politikát is kövessen ; igyekezzék azokat a felekezeteket szorosabban a magyar államhoz fűzni és a magyar nemzeti állam szolgálatában megtartani. (Helyeslés). Ez az egyházpolitikának egyik helyes iránya, a másik irány pedig az, hogy a destruktív elemeket, különösen azokat, a melyek az egyes felekezeteknél megnplvánulnak, igyekezzék az államtól távol tartani és igyekezzék azoknak hatását lehetőleg gyengíteni. Midőn a kongruát rendezni akarjuk, elsősorban ezt a kettős szempontot kell követnünk és e tekintetben a magam részéről azt a végső fejlődési fokot, a melyre törekednünk kell és a melyet a t. kultuszminister ur által kontemplált végső javasla'.ban is meg kell valósítani, abban látom, hogy az állam elsősorban azt a segítséget, a melyet nyújt az illető kongruás lelkészeknek, közvetlenül és pedig saját állami pénztárából nyújtsa, (Élénk helyeslés.) Erre azért van szükség, hogy az az illető felekezeti lelkész tudj a és folyton szem előtt tartsa azt, hogy az a segítség az államtól jön: az állam az, a mely jótékony kezét feléje nyújtja és a mely őt megélhetésében segíti; neki támaszul szolgál. Szükséges ez azért, hogy azt a ragaszkodást, a melylyel minden állampolgárnak, bármely felekezethez tartozzék is, az állam iránt viseltetnie kell, e módon folytonosan ébren tartsuk. A második fontos körülmény pedig az, hogy akkor, midőn az állam ezen segítséget nyújtja, azon destruktiv törekvések, a melyek egyes felekezetek lelkészei részéről az állameszmével, s a magyar állam egységével szemben felmerülnek, a kellő módon megakadályozhatók legyenek. Ez pedig a fegyelmi eljárás gyakorlása utján lehetséges. A mi a fegyelmi eljárást illeti, e tekintetben a javaslatban az 1898: XIV. t.-czikkel szemben jelentékeny haladás észlelhető. Az a törvényczikk bizonyos határidőket szabott ugyan, de azok szankozióval nem voltak ellátva. Ki volt mondva, hogy az államellenes és erkölcsi vétség miatt az egyház tartozik a maga fegyelmi eljárását megindítani és ha azt három hónap alatt meg nem indítja, akkor joga van az államnak azt megindítani. Ennek azután az lett a következése, hogy ha meg is indították három hónapon belül az eljárást, annak befejezését kivárni nem lehetett, szóval az államnak semmiféle eszköz nem állt rendelkezésére, hogy az ilyen megkezdett munkát be is végeztethesse és annak következéseit az illető renitens pappal éreztesse. Okvetlenül szükségesnek látom tehát, hogy az állam a fegyelmi hatalom gyakorlását saját maga vegye kezébe. Ez a kérdés nézetem szerint ugy rendezhető, hogy egyetlen egy felekezetnek autonómiáját és egyetlen egyház alkotmányát se sértsük általa. Mit látunk e tekintetben ? Például az 1898-iki törvényczikk 9. §-ában akkor, midőn a fegyelmi eljárás a kongruás lelkész elől megindítandó, két eset van megkülönböztetve. Az egyik a súlyos erkölcsi vétség, — a másik pedig az államellenes magatartás esete. Azt hiszem, hogy a megoldásnak ez a módja egy helytelen ; ez talán csak becsúszott a törvénybe és ezt a mostani javaslat is fentartja, mert két teljesen különböző dolgot zavar össze, összevarja a súlyos erkölcsi vétséget és az államellenes cselekmén}^, holott ez két teljesen különböző dolog ; különböző megítélés alá esik és e szerint két különböző fórum alá is tartozik. Ha tehát az autonómia és az állam alkotmánya szempontjából e tekintetben bizonyos aggályok merülhetnek fel, azok nem származhatnak egyébből, mint a törvény helytelen disztinkcziójából, a melyet e részben a javaslat is fenntart. Magam is részt veszek egy egyház életében, vezető ponton, és azt hiszem, hogy már állásomnál fogva is kötelességem az autonómiát minden tekintetben megvédeni. E tekintetben semmiféle kompromisszumot sem ismerek. Még beszédem folyamán fel fogom említeni az autonómiának nagy jelentőségét, de már most is ki kell nyilvánítanom azt, hogy államellenes vétség elkövetése esetén egyedüli helyes szempont az, hogy a fegyelmi eljárást ne az egyházi hatóság, hanem az állami hatóság, vagy pedig a törvényhatósági bizottság vagy bíróság, a mely bírói garancziákkal bír, végezze el az egyházi fegyelmi hatóság mellőzésével, a miben én a legtávolabbról sem látom az autonómia megsértését. (Helyeslés a baloldalon.) Itt, t. képviselőház, nem valami egyházi vétséggel