Képviselőházi napló, 1906. XXV. kötet • 1909. márczius 10–november 13.

Ülésnapok - 1906-444

h-k-h. országos ütés 1909 márczius 23-án, kedden. 183 géliumi morál határai között. Nyugodt önérzettel állíthatjuk mi a katholikus egyház és általában a keresztény egyházak szolgái azt, hogy az egyház szervezete fölénynyel birt az állami, a politikai szervezet felett, mert az állampolgár életének, polgári foglalatosságának egy stádiumában sem nélkülözhette a valláserkölcsi motívumok befolyását, hacsak nem akart a nihilizmus, a kegyetlen nirvána, vagy az erkölcsi megsemmisülés örvényében elpusztulni. Tény az, hogy Magyarország, mióta kereszténnyé lett, soha egy korszakban és egy perczig sem élt, működött a keresztény egyházak üdvös befolyása nélkül, a mely keresztény czivilizáczióra vonatkozólag, a mint történeti tényekből tudjuk, a keleti egyház is kivette a közreműködésből a maga részét. Szerettem volna ezen javaslatban is a katholikus egyház és általában a keresztény egyházak működésének, befolyásának elismerését látni; szerettem volna látni a katholikus egyház és általában a keresztény egyház lelkészei áldásos működésének elismerését. Szerettem volna azt mondhatni : ime, az állam, látva az egyház áldásos működését a társadalomra nézve, őszinte jóakarattal, az idők változásait figyelembe véve, látva, hogy a keresztény egyház lelkészeinek javadalmazása nem felel meg a szükségleteknek, most jön és a keresztény állampolgárok adófilléreiből, valamint az illető forrásokból, a melyeket előttem szólott t. képviselőtársam megnevezett, csoportositva a szükséges anyagi eszközöket, azokat a keresztény egyházak lelkészeinek dotácziójára fordítja. Ha ebben a szellemben járt volna el az igen t. kultuszminister ur, ha a törvényjavaslatban ezt az eljárási szellemet láttam volna kifejezésre jutni, akkor a javaslatot nagy köszönettel elfogadtam volna. Azonban, mint látjuk, ezen javaslat indokolásában és egyes paragrafusaiban olyan politikai nézetek jutnak kifejezésre szemben az egyházzal, a melyek sértők magára a keresztény egyházra, és olyan eljárást akarnak életbeléptetni a keresztény egyház szolgáival, papjaival szemben, a mely nemcsak sértő azon személyzetre általában, hanem sértő a keresztény egyház szolgáinak, a papságnak hivatására is. Leszek bátor állításomat indokolni a t. ház előtt. De hogy a javaslat felett teljesen objektív birálatot mondhassak és ezen szempontból is megvilágíthassam és indokolhassam, hogy miért nem szabad nekem elfogadni ezt a törvényjavaslatot be kell tekintenünk abba a viszonylatba, abba a szervezetbe és struktúrába, a melybe jöhet az egyház mint szervező hatalom, az állammal mint politikai szervező hatalommal szemben. A tényleges helyzet ebben a tekintetben megint nem szolgálhat irányadóul, mert különbözőképen alakultak ezek a dolgok. Azonban bizonyos stádiumokat tehetünk elvi szempontból megbeszélés tárgyává. Nevezetesen az egyik stádium az, midőn az egyházi hatalom teljesen egyetértő, barátságos, jóakaratú viszonyban van a politikailag szervezett államhatalommal. Ez nagyon természetesen kivált akkor áll elő, a mikor még az állami hatalom, a politikai társadalom zsenge gyermekkorát éh; akkor nem képes még ez a kis gyermek a kezét felemelni az őt szülő és nevelő egyház ellen, tehát szives készséggel elfogadja vezetését, tanításait. Ebből a szempontból bírálván a dolgot, látjuk, hogy ebben a stádiumban az anyaszentegyház sohasem élt vissza a maga helyzetével, hanem mindig jóakaró anyai bölcseseggel és szeretettel nevelte, óvta, védte ezt a politikai, világi, állami társadalmat. Ezt a stádiumot én a teljes egyetértés, a kölcsönös méltánylás korszakának nevezem. Egy másik stádium az, a melynek a »les extrémes se touchent«, a »contraria juxta posita« képezi alapját, a midőn az állami társadalom, világi társadalom azt mondja az egyháznak : nincs erre a vezetésre semmi szüksége, a magam feladatait a magam erejével teljesítem, nekem vasutakra, viziutakra, földmivelésre, kereskedelemre, iparra van szükségem, ezek azok a gondolatok, a melyek engem eltöltenek, ezek azok a foglalatossági ágak, a melyek alapját képezik az én polgáraim fejlődésének, előhaladásának ; ezek biztosítására elég az én állami erőm, politikai szervezetem, nincs tehát szükségem a papokra, az egyházra, a püspökök, a barátok beleszólására e dologba. Vallásos tekintetekben szervezkedjék ki-ki ugy, a mint ezt lelkiismerete diktálja. Ez a szabad egyház a szabad államban, a mely Amerikában tényleg megvan, de ott aztán a püspök kinevezéséhez, a plébános alkalmazásához, az egyház építéséhez, a tanító, kántor ellátásához egyáltalában a ministernek, az államnak, semmi köze, abba nincs semmi befolyása. Ez a szabad egyház szabad államban, ez volna az ideális állapot, a melyre különben nekünk is törekednünk kell, és akár törekszünk, akár nem, ez az állapot be fog következni, mert ez a fejlődés természetében van. Ez volna a második stádium. Természetes, hogy ebben a tekintetben a kongrua, a lelkészi jövedelmek ellátása megint másként alakul, más irányban fejlődik a politikai társadalom, és másban a keresztény társadalom, és különösen a katholikus egyház, a melynek fejlődési viszonyait, tudjuk, hogy a legvirágzóbbak épen az amerikai EgyesültÁllamokban. Harmadik stádium volna a mindkettővel ellenkező állapot, a melyet elég szerencsétlennek vagyunk látni Erancziaországban, ez az a stádium, a midőn a czivil állam, a szervezett polgári állam, a szervezett politikai hatóság azt mondja : nemcsak, hogy szabadon hagylak egyház téged vallásos lelkiismereti dolgokban, nemcsak, hogy nem foglalkozom alattvalóim, állampolgáraim, lelkiismereti, vallási dolgaival, nemcsak, hogy nélkülözni akarom ennek befolyását az én polgári, politikai működésemben és életemben, hanem ellenkezőleg, kizárlak