Képviselőházi napló, 1906. XXV. kötet • 1909. márczius 10–november 13.

Ülésnapok - 1906-442

116 U2. országos ülés 1909 márczius 19-én, pénteken. kitüntetett összes mennyiség természetben és tény­leg kitermeltetik is, még akkor sem fogja ezen szükségletet és különösen nem Erdély délkeleti részének szükségletét fedezni. Indokolásául ezen aggodalmamnak felhozom azt, hogyha eltekintenénk is magától a waggon­hiánytól, a melyet a kereskedelmi kormány ugyan megfeszített erővel igyekszik pótolni és ha e pótlást a gazdasági önállóságnak, valamint a gazdasági önállóságra való törekvésnek nyomában fejlődő nagyipar növekedő szükségletei fel nem is emésztenék, még akkor is tekintettel arra, hogy részben a balesetek, részben pedig a természet­beni kopások által magának az eddigi mennyiség­nek kicserélése is tetemes kvantumot felemészt; át kell látnunk azt, hogy hosszú időn keresztül a waggonszükségletnek nem elenyésztetéséről, ha­nem legfeljebb a status quo fentartásáról beszél­hetnék. De mondom, ha ettől eltekintenénk is, magának a petrozsényi bányászatnak nehézkes volta, különösen pedig ennek a fővonaltól való távolsága és az odavezető pályának nehéz hegyi­pálya jellege — a mely különösen Pujtól Petro­zsényig terjed — lehetetlenné fogja tenni, hogy a javaslat szerint tervelt mennyiség, ha kitermeltet­nék is, kellő időben és kellő módon forgalomba hozható legyen. Jóllehet, a mélyen t. pénzügyminister ur e tekintetben a beruházásoknál messzemenő intéz­kedéseket tesz, mégis bátor vagyok ráutalni arra, hogy a mikor abban a petrozsényi szénmeden­czében még csak a Brassói bánya- és kohórész­vénytársaság az Urikányzsilvölgyi társulattal bányászott, s körülbelül 3—4 millió métermázsa szenet hoztak forgalomba, már akkor is bizonyos nehézségekkel küzködött ennek lebonyoütása. Azóta, a mint a javaslat indokolása is kifejezi, a forgalom 15 millióra emelkedett. Ha most maga az állami kincstári bányászat még 10 millió mennyi­séggel nehezedik ugyanerre a nehézkes hegyijiá­lyára, ugy vélem, hogy ebből a forgalmi zavarok­nak olyan tömege fog kifejlődni, a melyet csak mélységes áldozatokkal és akkor is csak nagyon tetemes hosszú idő alatt leszünk képesek orvosolni. De másfelől magamnak is aggódnom kell a felett, hogy ez a 10 millió métermázsa további termelés kitermelhető lesz-e, mert hiszen egyebek­től eltekintve, a mint a javaslat indokolása is kifejezésre juttatja, legkevesebb 6—10.000 munkás­kézre lesz szükség . . . Wekerle Sándor ministerelnök: Többre, sokkal többre! Ferenczy Géza : . . . legkevesebb ennyire, hogy a mai viszonyok között ezt a munkásmennyi­séget honnan tudjuk előteremteni ? Es ha elő tudjuk teremteni, akkor is nem a magánvállal­kozások terhére tudjuk-e előteremteni ? Én tehát ebben is bizonyos nehézséget, sőt csaknem legyőz­hetetlen nehézséget látok. Ha pedig akár a munkásmennyiség biztosí­tása, akár a forgalmi útvonal rendbehozatala hosszabb időt vesz igénybe, ezt sem a napi szük­séglet, sem pedig a gyáraknak folytonos üzemben tartása nem tudja és nem lesz képes bevárni, a minek természetszerű következménye különö­sen hazánk délkeleti részén egy megfelelő krizis lenne. t r j Ennek illusztrálására legyen szabad rámutat­nom már most ä brassói kereskedelmi és ipar­kamara 1907-ik évi jelentésére, a mely kidom­borítja, hogy bár Brassó vidékén gyönyörűen fejlődő ipar van, a mely különösen czukorban, kőolaj finomításban és posztóban Romániába és a Balkánra gravitál, ezen gyáripar a mai viszo­nyok közt is egyenesen rabszolgájává minősült a petrozsényi szénbányának. Mindezeket fel kellett hoznom azért, mert az állami szénbányászatnak teljesen elismert nagy előnyei mellett van egy hátránya is, nevezetesen az, hogy az állami intenzív szénbányászat előbb­utóbb a kisebb bányavállalatokat likvidáczióba kergeti. Ez természetszerű következmény, mert tőkeszegény ország vagyunk és az a kisebb tőke a nagyobb állami tevékenységgel nem versenyezhet. Nem kívánom fejtegetni azt, a mit a mélyen t. pénzügyminister ur a közérdek szempontjából kétségtelenül igen helyesen felemiitett, hogy az állami akczió az ár bizonyos csökkenését fogja eredményezni, de meg kell emlitenem, hogy ez magára a termelésre bizonyos depresszív hatást fog eredményezni. De eltekintve ettől, rá kívánok mutatni arra, hogy a ma is meglevő munkaerő önmagától fog magánüzemből a kecsegtetőbb hely­zetet és nagyobb biztonságot nyújtó állami szol­gálatba vonulni, sőt maga a szakvezetés is, a mely nem kisebb jelentőségű a bányászatnál, szintén a közfelfogásunk szerint nagyobb nyugalmat, keve­sebb koczkázatot és mindenesetre nagyobb dekó­rumot nyújtó állami alkalmaztatást fogja fel­keresni. Ehhez járulnak természetesen azok a szocziális igények és ezeknek talán tulfejtett mértékben való kielégítése, a mely nagyrészben törvényhozásilag elrendeltetett; mindezek oly sú­lyos teherképen fognak a magánvállalkozásra nehe­zedni, hogy azt elviselni azok nem lesznek ké­pesek. Hogy pedig ez részemről nem festett rémlátás, ennek illusztrálására vagyok bátor rámutatni az 1870-es években teljesen hasonló körülmények közt és módon megindult állami vasbányászatra, a mely a magániparra ugyanezen hatással járt és a mely a vasérczekben nagyon gazdag Székelyföld egyedüli vasgyárát, a fülei vasgyárat rövid időn likvidáczióra kényszeri tette. Ha pedig ez az eredmény bekövetkezik, akkor az állami üzemek a termelésnek nem szaporulatát, hanem a szükséglethez viszonyítva legfeljebb a status quo fentartását fogják biztosítani. E status quo pedig hazánk délkeleti részének szempontjá­ból erős veszély jellegét viseli magán. A petrozsényi szénbánya szénmennyiségét ugyanis elsősorban magának az Alföldnek gyára.-

Next

/
Oldalképek
Tartalom