Képviselőházi napló, 1906. XXIII. kötet • 1909. január 18–február 12.

Ülésnapok - 1906-405

196 405, országos ülés 1909 január 27-én, szerdán. Tehát nem egész hatodrésze az állami igényeknek mely az egyenes adókból nyer kielégítést. Hol van itt az államién tartó földbirtok ? Ezzel szemben azt látjuk, hogy a fogyasztási adók terén a költségvetési előirányzat szerint a bevétel szeszadóból 120.800.000 K, söradóból 8,500.000 K, czukoradóból 45,000.000 K, ásványolaj adóból 13,000.000 K, husfogyasztási adóból 9,000.000 K, boritaladóból 19,OO0.OO0K, söradópótlék 18,000.000 K, italmérési illetékek 3,900.000 K. Tehát a mindennapi élet szükségletének kielégitése alkalmával fogyasztási adó tárgyát képező négy czikk, a szesz, a czukor, az ásványolaj és hus összesen 247,817.000 K-t jövedelmez évenkint a kincstár részére, vagyis e négy czikkből több jövedelme van az államnak 25%-kal, mint az összes egyenes adókból. Ezekhez járulnak még egyéb fogyasztási adók és egyéb indirekt adók. Ilyen a dohány, a melynek évi bevétele 144 millió korona, ebből körülbelül 80 millió a nyeresége a kincstárnak, ilyen a sójövedék, a melynek bevétele 35 millió és nyeresége körülbelül 30 millió. Itt van továbbá a posta, távirda, telefon, a melynek jövedelme körülbelül 25 millió. A vasút, amelynek jövedelme több mint 100 millió. Itt vannak a bélyegek és jogilletékek, a melyeknek 41 és 70 mülió a jövedelmük, vagyis nyilvánvaló ezekből, hogy a magyar államháztartás igen csekély része fedeztetik az egyenes adókból és túlnyomó része a fogyasztási adókból. És mig azt tapasztaljuk, hogy az egyenes adók 1900 óta csak 35 millióval emelkedtek, addig az általam előbb megjelölt négy fogyasztási adó 1900 óta 163 millióval emelkedett. Az egyenes adók a magyar állam háztartásában arra sem elegendők, hogy a személyi kiadások, a melyek körülbelül 250 milliót tesznek ki, ezzel fedeztessenek. A mikor igy megállapítom, hogy az államháztartás jövedelmének túlnyomó részét a fogyasztási adók és indirekt adók képviselik, akkor felmerül azon második kérdés, hogy vájjon az áUamháztartás ezen terheinek túlnyomó részét fogyasztási adók és indirekt adók formájában ki viseli, mely néprétegek ? És ha e szempontból vizsgáljuk e kérdést, ugy-e bár, kissé komikus, a mikor a latifundiumokat képviselő u. n. agráriusok és a merkantilista nevet magukra vállaló nagytőkések harczában j elszavakat hallunk és mindegyik magának akarja vindikálni azt, hogy ő tartja az államot, hogy az ő adójából tarjuk fenn az államháztartást. Igen rövid időre és mértékre szabott adatok meg fogják győzni a t. házat arról, hogy azokat, a kik az államot fentartják, sem a nagybirtokosok körében, sem a bankok szobáiban nem kereshetjük, hanem kereshetjük a nagy tömegekben, a kis földmivesekben és a városoknak ipart és kereskedést űző polgárságában és munkásságában, a szabad foglalkozásban, a kik mindennapi életszükségleteiknek kielégítésénél, minden falatnál, a melyet esznek, minden italnál, a melyet magukhoz vesznek, fizetik a nagy adót és módját adják annak, hogy a magyar államháztartás 1600 milliónyi budgetje fedezetet találjon. A mi adórendszerünk, a mely eddig volt, s a mely nagyjában most is megvan, egy-két komoly változás kivételével, igen primitiv. A vagyonos osztályok megtalálják a maguk jelszavait és megtalálják a maguk balekjeit ugy az agrár-oldalon, mint a másik oldalon, harczolnak is, egymás ellen törnek, de végre is megtalálják a kiegyenlitő igazságot abban, hogy a nagytőkének mindenütt kicsiny a terhe és az igazi terheket a dolgozó néppel viseltetik. Ez egy régi recept, a mely még csak zseniálisnak sem nevezhető. Az igen t. pénzügyminister urnak egyik kollégája, a kit Angliában nagynak neveznek, Pitt, a XVIII. század végén, mikor még nem volt ministerelnök, igen szépen megmondta ezt az igazságot egy parlamenti beszédében a következőképen (olvassa) : »Egy 7%-os egyenes állami adó véres zendülést keltene az országban ; ennél sokkal jobb módja van a nép megadóztatásának, adó fejében elvehető a nép utolsó rongya a hátáról, kivehető az utolsó falat a szájából, a nélkül, hogy egyetlen szót emelne a nép a súlyos adók ellen ; csak a nép napi életszükségleteinek tárgyait kell megadóztatni. A nép általános szükségleti czikkeire kirótt adók beleolvadnak a czikkek árába, a nép nyögni fogja a magas árakat és panaszkodni fog a nehéz időkről s a keserves megélhetésről, de halvány sejtelemmel sem bir arról, hogy a nehéz időket és a drágaságot a súlyos fogyasztási adó okozza«. T. képviselőház ! Már most az a kérdés, igazolható-e azon tétel, a melyet felállítani bátor voltam, hogy t. i. nem a vagyonos osztály itt vagy amott és nem az agrár nagy vagyon és nem a merkantil nagytőke, hanem a dolgozó, verejtékező és vagyon nélkül vagy kis vagyonnal megélni kénytelen tömegek azok, a melyek a fogyasztási adó túlnyomó részét aránytalanul viselik. Egy elemi igazságra vagyok bátor felhivni szives figyelmüket. Köztudomású dolog, hiszen rámutattam a tételekre is, hogy az elsőrendű életszükségleti tárgyak — Magyarországon, sajnos, a szesz is ezek közé tartozik minden változatában és minden formájában — azok, a melyek nagy fogyasztási adókkal megterhelve vannak és nagy jövedelmet biztosítanak az államnak. Elemi szabály az, a melyet minden statisztikus elismer, hogy a kis exisztencziával biró ember, a szegény ember jövedelmének 70—80%-át kénytelen az élelmezéssel járój kiadásokra fordítani, a közép vagy ónnal biró ember jövedelmének legfeljebb 50%-át forditja ilyen czélokra, a nagyvagyonu ember pedig az elsőrendű életszükséglettel és élelmezéssel járó kiadásokra jövedelmének legfeljebb tiz százalékát forditja. (Ellewmondásoh.) Élelemről van szó, fogyasztási adó tárgyát képező élelmezési kiadásokról! Nyilvánvaló tehát, hogy a szegény ember jövedelmének 80 százalékával adózik e czimen, a középvagy ónnal biró ember jövedelmének 40—80 százalékával, a nagyvagyonu ember pedig legfeljebb jövedelmének 10 százalékával. Megállapithatom