Képviselőházi napló, 1906. XXII. kötet • 1908. deczember 2–deczember 22.

Ülésnapok - 1906-383

10 383. országos ülés 1908 már olyan lelkiismeretesen kezelik azt a kiszakított területet, annyira szeretik, gondozzák, mint a saját szántói öld] ükét ; mig azok, a Mk a közösben maradtak, nem tudják azt ugy gondozni. E mellett azt is konstatálom, hogy midőn a közösben maradt közbirtokosságnak kiosztják az évi vágterületet, azokat a szálfákat, a szerint, hogy kinek mennyi jut, rendesen igen sok igazságtalanság történik ; s azután az is megesik, hogy a gyengébb idegzetű atyafi be sem mer menni a vágtérre, mert ugy dolgoznak ott az erőszakosabbak, hogy a gyengébb joggal félhet, hogy otthagyja a fogát, szekerét vagy barmát. Az uj törvény tehát kétélű kard, a mely jobbra is, balra is ütőereket metsz, ha rosszul forgatják ; s minden csak. a törvény végrehajtásában megnyilvánuló bölcsességtől körültekintéstől 8 annak alkalmazásától függ. Az igazat megvallva, daczára némely székelyföldi képviselőtársam törekvéseinek és az ott általában megnyilvánuló közóhajtásnak, nem vagyok valami nagy barátja annak, hogy ezen erdők az állami kezelésből teljesen kivétessenek, Erre megvannak okaim, de természetesen csak ugy értem ezt, ha azokat a törvényeket az erdészeti szakközegek másként kezelik és hajtják végre mint eddig. Mert azok a törvények magukban véve nem is olyan rosszak, mint mondják, de végrehajtásuk tarthatatlan és tűrhetetlen. Mutatóul felolvasom az 1879 : XXXI. t.-cz. 2. §-át (olvassa) : »Azon erdőkben vagy erdőrészekben, melyek magasabb hegyek kőgörgetegjein, havasok fensikjain vagy hegytetőkön és gerinczeken, meredek hegyoldalakon és ezek lejtőin, hegyomlások, kő- vagy hógörgetegek és vízmosások támadásának és terjedésének megakadályozására szolgálnak, vagy a melyek elpusztulása folytán alantabb fekvő területek termőképessége vagy közlekedési utak biztonsága veszélyeztetnék, vagy szélvészek rombolásának ut nyittatnék — az irtás és tarvágat tiltatik«. A 3. §. igy szól (olvassa) : »A 2. §. alá eső véderdő használási módját, a mennyiben az a 17. §-ban emiitett rendszeres üzemterv által nem volna megállapitva — a birtokosok által előterjesztett javaslat alapján, az erdőfelügyelő és a közigazgatási bizottság meghallgatásával, a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi minister határozza meg. 4. §. Az irtás tiltatik oly erdőkben, melyeknek eltávolítása által a futóhomok terjedésének ut nyittatnék, vagy melyeknek talaja másnemű gazdasági mivelésre állandóan nem alkalmas. Az ily talajon álló erdők feltétlenül fentartandók.« A 6. §. pedig igy szól (olvassa) : »A 2. és 4. §§. alá eső erdőkben a tuskó- és gyökérirtás tilos.« Ezek a törvények nem rosszak ; ezek teljesen alkalmasak arra, hogy azokat az erdőket fentartsuk. Épen csak a 7. §-ban a fásitás, a kényszererdősités az, a mely ellen tulaj donképen kifogás tehető. S mégis mit látunk 1 A tarvágást eszközlik ott, a hol csak a szálalóüzem volna megengedhető, és kiszedik a tuskókat ott, a hol tulaj dondeczember 2-án, szerdán. képen tarvágást sem lett volna szabad eszközölni. Sőt még a törmeléket is összegyűjtik ; pedig az ottmaradt hulladéknak az volna a szerepe, hogy megóvja a talajt a vizmosástól, hogy elkorhadjon és az elhullott, a vihar által odahozott magvaknak valósággal melegágya legyen. S micsoda rettenetes dolgokat művelnek itt a mesterséges fásítással! Nem akarom sérteni az erdész urak szaktudását, de elmondom a tényt. Idegenből hozott, más klímához szokott csemetéket szállítanak, s ezekkel ültetik be a letarolt helyeket. A természet azonban megboszulja magát. Személyesen győződtem meg arról, a mit mondok. (Halljuk I Halljuk!) Idegenből, Felső-Magyarországból hozatják azokat a csemetéket, a melyek a hosszas szállítási idő alatt a vasúti kocsikban összefutnék, meghalnak, ugy hogy azokat még az a jó székely föld sem tudja feltámasztani. Jönnek azután a munkások, a kapával kicsiny sirt ásnak, s beteszik azokat az árva csemetéket — már aztán kit hegygyei, kit tővel — és igazán boldog az a csemete, a mely az első napsugár hatása alatt elpusztul, mert a többire rettenetes sors várakozik. Abban a pompás buja talajban dúsan felszökken a lilaszinvirágu vészfű, melyre a kopár szűkös legelőről sóvár szemeket vet az éhező tinó. Elbődül, mert nincsen legelője, be is rohanna oda, de a pásztor botjának csattanása észretériti, mert az tilalmas. Később jön a tél, az öles hó rányomja a dudvát, a buja gyomot, a gyenge csemetére. Es tavaszszal ? Mit kell szegénynek erőlködnie, mikor késő tavaszszal kikászolódik a nehéz dudva alól meghajlott derékkal, hogy újból elől kezdje a kínszenvedést, s minden évben más és más irányban görbüljön, ha a gyermekek véletlenül meg nem gyújtják az avart, a mely azután gyorsan elharapózva, kipusztítja nemcsak a csemetéket, hanem még a termőföldet is. Az ilyen fenyőfából sohasem lesz kereskedelmi fa. Ezeket fenyőfáknak hívják ugyan, de tulajdonképen csak csúfolják annak. Mert a fenyőnek mi a természete ? Nem egyenként, szétszórva nő ; társas lény az, mint maga az ember. Nem szereti az egyedüllétet, csoportokban nő, a hol egymást támogatják, hogy a derekuk el ne görbülj ön. Mikor aztán megnőnek, a csoportok farkasszemet néznek egymással és megkezdődik az önfentartás, mondhatnám a fajfentartás harcza. Növekednek a fák, lassanként visszafejlődnek a kisebbek, elszáradnak és átengedik a teret az erősebbeknek. Igy fejlődik ki az a szál erdő, a melyben lépten-nyomon gyönyörködhetünk. A természet ilyen remekeit látjuk régi erdőinkben, mert az erdőtalajunk olyan, hogy ha a fiatal csemetét bottal verik vissza, akkor is ki fog sarjadni. Már most nézzék meg azt a mesterséges erdőt ; akárhol ültetik, az nem erdő ! Nem lát ott az ember fenyőt, hanem csak lomblevelű fákat, csigoját és vadbodzát. (Felkiáltások : Majd kifejlődik.) Méltóztassanak csak rábízni a természetre, az majd elvégzi a maga munkáját. De csak ugy, ha megengedik, hogy az állatok ott legelhessenek, mert azok a buja füvet lerágják, táplálkoznak