Képviselőházi napló, 1906. XXI. kötet • 1908. szeptember 22–deczember 1.

Ülésnapok - 1906-367

64 3b7. országos ülés 1908 n< czenzus által konstatált átlagos évi munkabérjövedelmet : látjuk, hogy ez 2187 K-ra rúgott, Steiner professzor számítása szerint pedig 2400 K-ra. Ezzel szemben áll a kiadás 1500—1687 K, a miből kitűnik, hogy az évi megtakarítás 400—900 K közt váltakozik. Ezért a megtakarított évi néhány száz koronáért odaadja tehát a kivándorlott munkaerejének legjavát és megfosztja az országot a legértékesebb kincsétől, a magyar munkáskezeknek erejétől. A munkáskéz értékének kiszámításánál legtalálóbb talán Janasoh professzornak mitása, a mely egy átlagos minimális évi munkabérjövedelmet 400 koronában vesz fel alapul, s ennek tőkésített összegét 8000 koronára teszi, a mi az eddig kivándorlott és Amerikában végleg megtelepedett körülbelül 700.000 magyarunknál 5 milliárd 600.000 korona nemzeti vagyonveszteséget jelent. (ügy van !) Ezenkívül azonban nem felejtendő el, hogy elvész annak a kint élő és kint dolgozó óriási embertömegnek fogyasztásában az a haszon, a mely a magyar termelésre háramlott volna, ha azon kivándorlottjaink idebenn élnének és fogyasztanának, (ügy van!) De elvesznek ezenfelül — és ez a legpozitivebb tétel — azon óriási összegek, melveket magukkal visznek és részben maguk után küldetnek kivándorlóink. Erre vonatkozólag talán leginkább közeljár a valósághoz az a számítás, a mely az ő vasúti, hajózási költségüket, ellátásukat, ruházatukat és egyéb költségeiket fejenként 250 K-ra teszi és 100 K-át vesz fel az általuk kivitt és utánuk küldött összegre. Fejenként tehát összesen 350 K volna az az összeg, a mit minden felnőtt kivándorló magával visz. Egy és fél millió kivándorlottunkból leütve a körülbelül 10%-ban felvehető gyermekeket, tehát 1,350.000 felnőtt kivándorlottunk kivitt eddig 472,500.000 K-át. És nem felejtendő el és nem tévesztendő szem elől, hogy ezen kivitt pénzek — és ez a legnagyobb veszteség — legnagyobb részt hirtelen elkótyavetyélt apró birtokocskák, házak és kertek eladásából származnak. De a kivándorlásból az országra háramló veszteség számláját még itt sem zárhatjuk le. A magyar ipar és a magyar mezőgazdaság terén mutatkozó óriási hiánya a munkáskéznek mutatja a kivándorlás okozta legnagyobb veszteséget. Nem csupán iparunk, mint pl. szénbányászatunk, mely az utolsó években már külföldön keresett munkaerőt, szenved a kivándorlás folytán, de mezőgazdaságunk is. Az összes lakosság 7.8%-os átlagos hiánya, mely vármegyénként kimutatva, pl. Abaujban 22.5%-os csökkenését mutatja az összlakosságnak 1900—1906 közt, Szepesben és Zemplénben pedig 20%-os apadást: legjobban illusztrálja, hogy itt a termelés és feldolgozás minden terén óriási pangás állott be. Ha mindezen erkölcsileg és anyagilag folyton fokozódó veszteséggel szemben nézzük, hogy 'ember 12-én, csütörtökön. mi a haszna az országnak ezen folyamatból, ugy azt egyes egyedül azon visszaküldött és visszahozott pénzben láthatjuk, a mely az utolsó évben 240 millióra rúgott és a melyhez hozzászámítva még, ha hitelt lehet adni a hajókon felvett számításoknak, a visszavándorlottak által visszahozott negyven milliót, ugy a visszaküldött és visszahozott pénz összesen 280 millió koronában vehető fel az utolsó évre. Ez az ország évi haszna. (Halljuh! Halljuk !) Ezzel szemben állanak azok a milliárdokra rugó, részint számszerűit kimutatható, de részben ki sem számitható nagy veszteségek, a melyek a kivándorlásból hárulnak az országra. Ennek látása jogosíthatott fel egy osztrák politikust és gyárost nem régen is arra a kijelentésre, hogy Ausztriának nem kell félnie a magyar ipar versenyétől mindaddig, a mig olyan óriási a munkáshiány minálunk és olyan nagy a kivándorlás. A visszavándorlók nem hozzák helyre a kivándorlás által ütött csorbát. Bár a tapasztalat azt mutatja, hogy részben megtakarított filléreiket birtokuk adósságának letörlesztésére és uj birtok szerzésre fordítják; de e vásárlások rendesen egészségtelenek, mert a földért fizetett horribilis árak nem állnak arányban a birtok évi hozadékával ennélfogva ujabb kivándorlás szüló'anyjává válnak. Iparunknak sincs igazán haszna a visszavándorlókból. Ezek egyrészt olyan alantas munkát végeznek odakint, hogy tanult munkás számba visszatérésük után is csak kevesen mennek, másrészt pedig igen kicsiny hányaduk hajlandó idehaza gyárba menni újra, a dicséretes kivételektől eltekintve, legnagyobb részük az ekeszarvát fogja meg újra. Ezek a tények a legjobb czáfolói azok szavának, a kik azt állítják, hogy miránk a kivándorlás azért nem veszteség, mert emiatt egy talpalattnyi föld sem marad megműveletlenül, egy gyár sem jön zavarba. Az előbb felhozott statisztikai adatok az egyes vármegyékből eléggé mutatják, milyen apadás állott be a lakosság sorában, a tapasztalatból tudjuk milyen kétségbeesett hajszát rendeznek gazdáink is, gyárosaink is a munkaerő után. A kivándorlás mérlege ekkép elég szomorú az anyaországra. És ennek láttára kettős erővel kell a gyógyszer után nyúlnunk. Az orvosságot pedig csak gazdasági életünk kiépítésében találhatjuk meg. Gazdasági önállóságunk megalkotásával, ennek egyedül a magunk számára való olyan hasznosításával, hogy gazdasági életünk változatainak megfelelően gazdasági politikánkat saját életszükségleteinkhez tudjuk alkalmazni: ebben rejlik a kivándorlás egyik legfőbb orvosszere. A. gazdasági élet erőinek felszabadításával hozzá kell látnunk iparunknak a természetes