Képviselőházi napló, 1906. XXI. kötet • 1908. szeptember 22–deczember 1.

Ülésnapok - 1906-373

373. országos ülés 1908 november 20-án, pénteken. 173 az a művészet, a tudomány vagy más téren, máskülönben a többiek se jutnak előre, ugy, mint egy nagy sokaság, nem juthat előre, ka azok nem haladnak, a kik a menet élén járnak. A társadalom individuális alapja, tehát más alappal fel nem cserélhető, a szoeziálizmus ott kell, hogy megálljon, a hol az individualizmus alapjai elkezdődnek. A kérdés csak az, hogy ez a határjjont hol fekszik. A szoeziálizmus alaptanai az én meggyőződésem szerint is valóban társadalom-ellenes természettel birnak ; ha valaki a fejlődés órájából ki akarja venni a mozgató rugót, az individualizmust, az nem lehet a társadalom barátja. Mindazonáltal a szoeziálizmusnak is megvannak a maga nagy érdemei, a melyeket különösen azáltal szerzett, hogy bizonyos osztályok érdekeit felkarolta és ezért én helyesnek tartom, hogy a szocziális küzdelem terén is az audiatur etaltéra pars elve érvényesüljön és hogy minden intézkedésnél, a mely egyes osztályokra nézve tétetik a de nobis sine nobis állapota elkerültessék. Hadd jöjjenek ide és mondják meg. hogyan kell segiteni. Csakhogy épen itt fekszik a baj és a történelem tanúsága szerint a szoeziálizmus egyike a legimproduktivebb mozgalmaknak, az a szellem, a mely csak negál, pedig a társadalmi küzdelem terén pozitív felfogásra és ugy a jelent, mint a jövőt felkaroló eszmékre és tevékenységre van szükség. Hol fekszik tehát ut, a mely korunk áthidalhatatlannak látszó nagy ellentéteit, az individualizmust és a szoczializmust egymáshoz közelebb hozza ? Én részemről a következő formulát tartom alkalmasnak arra, hogy az egyes konkrét eseteknél vezérgondolatképen szerepeljen : én azt hiszem, minden kérdés helyes megoldását megtaláljuk, ha szem előtt tartjuk, hogy az embernek nem csak individuális jogai, hanem bizonyos kötelességei is vannak, a melyek onnan erednek, hogy az ember egyúttal szocziális lény. Egy szóval tehát az embert nem csak mint individiumot, hanem egyúttal mint szocziális alanyt is tekintetbe kell hogy vegyünk, ha az egyes gazdasági, szocziális és politikai kérdések helyes megoldását akarjuk elérni. A modern államban van eddig is egész sora olyan kérdéseknek, a melyekhez hozzányúlni sem lehetne, ha az ember szocziális mivoltát figyelembe nem vennők. A modern állam eddig is a leglényegesebb intézkedéseket tette ott, a hol a közelmúlt korszak nem tudott egyebet hirdetni, mint a laisser fairé, laisser passer elvét. Ez az elv akkor, olyan időben keletkezett, a midőn az emberi természetbe még nagyobb reményeket helyeztek mint ma. A nagy franczia forradalom kimenetele és tanulsága, minden fontossága mellett, a mely ennek a történeti eseménynek tulaj donitandó, azt mutatta, hogy csupán az emberi jogoknak hirdetésével még nem. fogunk czélt érni és hogy az emberiség várt fénykora ez által még nem érkezett el, hanem hogy történelmileg és gyakorlatilag kipróbált institucziókra van szükség akkor, ha a társadalom az államban a maga biztos alapjait meg akarja találni. A nemzetgazdaságnak már emiitett elvei, a melyeknek követői azt hitték, hogy ha az embernek teljes szabadságot engedünk, akkor a legjobb viszonyok fognak uralkodni, szintén annak az ideának feleltek meg, a melyet a XVIII. század vége táplált. Hogy ez az idea mennyire ellentétben állhat a valósággal, azt legjobban mutatja az a kimondhatatlan munkásnyomor, a női- és gyermekmunkának azon hihetetlen elfajulása, a melylyel Angliában a XVIII. század első felében találkozunk és az angol nép maradandó érdeme lesz az, hogy ezen viszonyokon bár nagy küzdelmek árán és ellentétben azon túlságba vitt individuális felfogással, a mely az állam beavatkozását ellenezte, 1832 óta segiteni kezdett. Más intézmények, mint a minő pl. a mai korban a tisztességtelen verseny elleni védekezés, lehetetlenek lettek volna olyan korban, a mely a »laisser fairé, laisser passer« elvének alapján állott. Hogy a franczia szokásjog és a franczia birói gyakorlat ezt az elvet minden törvényes intézkedés nélkül meg tudta valósitani, az fényes bizonyítéka annak, hogy egy egészséges állami organizmus mennyire tud reagálni, hogy a mérges kóranyagot magából kivesse. De figyelemmel kell lennünk arra, hogy ezt a reagálást nem maga a kereskedelmi élet eszközölte, hanem hogy szüksége volt egy olyan hatalomnak a baevatkozására, a mely ebben az esetben a törvényt pótolta. A franczia jogélet akkor, midőn a tisztességtelen verseny fogalmát megalkotta, mindenesetre olyan felfogásból indult ki, a mely a >daisser« elvével és a túlhajtott individualizmussal ellentétben állott. Xálunk is észlelhetők hasonló mozgalmak és azt, hogy végre sikerült a csalás fogalmát a visszaélések tágabb terére kiterjeszteni, örvendetes jelnek tartom, a mely viszonyaink egészséges mederben való fejlődése mellett bizonyít. De ennél sokkal nagyobb intézményt nem lehet képzelni, a mig a liberalizmus azon fokán állunk, a mely gazdasági téren a régi manchesteri irányokat felölelhette magában. A munkásbiztositás müvét ott nem lehet képzelni, a hol abból a felfogásból indulunk ki, hogy az egyéni erő szabad érvényesülése mellett a legboldogabb állapotok fognak bekövetkezni. A munkáskérdés története azt bizonyította, hogy igenis az állam beavatkozására és segitő kezére szükség van, ha a munkásbiztositás elvének gazdasági téren érvényt is akarunk szerezni. (Zaj.) Ezt a nagy szocziális müvet nem lehet ott elképzelni, a hol az ember csak mint individuum létezik, hanem csak ott, a hol egyúttal mint szocziális alanyt is tekintik, a melynek létfeltételeiről gondoskodni kell. Igaz, hogy ez a gondozás nem lehet határ nélkül, hanem az a lehetőség keretein belül kell hogy mozogjon, s ennek a lehetőségnek keretei többek között az által is meg vannak vonva, hogy a társadalom individuális alapját meg nem ingathatjuk. Épen abban, hogy a modern szoeziálizmus a kérdésnek ezen oldalát kellően figyelembe nem veszi, rejlik ennek az iránynak közismeretes elvi gyengesége.