Képviselőházi napló, 1906. XX. kötet • 1908. junius 5–julius 10.
Ülésnapok - 1906-349
34-9. országos ülés 1908 június 20-án, szombaton. 211 más alapon vannak ! Megint a fogyasztó rovására menne ez. Kívánom, hogy igenis legyen megfelelő lojális haszon és a mennyiben a kisebb üzem nem tud érvényesülni a nagyobb üzemmel szemben, az állam feladata, hogy bonifikáczióval versenyképessé tegye. A bonifikáczió elve ma is ugy van, hogy a mezőgazdasági szeszgyárak közt a kisebb üzeműeket nagyobb bonifikáczióban részesítjük, mint a nagyobbakat. Ha ez az elv ma áll, akkor 10 év múlva is fog állani. És nem hiszem, hogy addig, a mig egyáltalán ipari szeszgyárak lesznek, abba a helyzetbe jutna a kormány, hogy megszüntesse a mezőgazdasági bonifikácziókat. Ha akarja, ezt is elérheti, de csak ugy, ha megszünteti egészen az ipari szeszgyárakat. Tessék azokat kártalanítani ugy a mint kell, tessék a kisebbeket átalakítani mezőgazdaságiakká, akkor azután eljött annak az ideje, hogy megszüntessék esetleg a bonifikácziókat, de akkor is bizonyos mértékig a kisebbeknek ilyen bonifikácziókat meg kell engednünk. Én tehát kereskedelmi szempontból semmiesetre sem látom indokoltnak, hogy nekünk muszáj ipari szeszgyárakat fentartanunk. Nem látom indokoltnak abból a szempontból sem, a melyet Lengyel Zoltán t. képviselő ur hangoztatott, hogy szükséges, hogy az Alföldön ilyen nagy szeszgyárak legyenek, mert ott gazdasági szeszgyárak nincsenek és igy ott a nagy szeszgyárak volnának hivatva az ottani gazdáktól megvenni egyrészt a nyers anyagot, másrészt a kész produktum után a mellékterményt, a moslékot nekik juttatni. A mi ezt illeti, a gazdasági szeszgyártás egyáltalában nincs korlátozva a Felvidékre, nincs korlátozva a burgonyatermelésre. Méltóztassék Francziaországot megnézni, ott több mint egy millió hektoliter szeszt répából állítanak elő a mezőgazdasági szeszgyárakban és ez a répaszeszelőállitás nagyon is jövedelmező, annyira, hogy csak csodálkozom azon, hogy hazánkban, hol elenyésző csekély számban vannak is répa-szeszgyárak, csak ilyen kis mértékben tudott eddig meghonosodni. Hogy nem tudott nagyobb tért hódítani, csak annak tulajdonítom, hogy nem igen volt eddig alkalom arra, hogy kontingenst kaptak volna az alföldi vidékek is, mert mindig csak azon igyekeztünk, hogy a Felföldön adjunk. A múltkor közbeszólt egyik képviselőtársam, hogy a Felföld el van látva gazdasági szeszgyárakkal, oda több nem is fér, és ezért szükséges az ipari szeszgyár. Hát ha Felső-Magyarország el van látva burgonya-szeszgyárakkal, akkor tessék répa-szeszgyárakat az Alföldre engedélyezni. Ezzel is nagy szolgálatot teszünk a gazdaságnak, mert ezzel az alföldi gazdálkodás is intenzivebbé fog válni. A répagyártás után moslék ugyan nem marad, hanem a kilugzott szeletek maradnak, melyeket törkölynek nevezünk, de ez ép oly kitűnő tápanyag az állat számára, mint maga a moslék. Ebből a szempontból sem látom tehát indokoltnak, hogy feltétlenül szükségünk volna ipari szeszgyárakra. Nem lehet szembeállítani egymással a két gyártási módot, az ipari szeszgyártást és a gazdasági szeszgyártást oly szempontból, hogy azt mondhatnók, hogy ha kisebbek lesznek most az üzemek az ipari szeszgyáraknál, akkor annál könnyebben fognak a mezőgazdasági szeszgyárak velük versenyezhetni. Tudnivaló, hogy az ipari szeszgyárak nincsenek egyoldalulag rászorulva a mezőgazdaság produktumaira. Hiszen ott van a melasz, a melyet ők feldolgozhatnak, s az nem mezőgazdasági produktum, hanem a czukorgyártásnak mellékterménye, mely esetben ők egyáltalában nem végeznek szorosan véve gazdasági funkcziót. De máskép is sokszor emanczipálhatják magukat ma is az ipari szeszgyárak a gazdasági terményektől. Tudnivaló, hogy a lisztes anyagoknak főzésénél malátát használnak a czukrositáshoz ; de vannak egyes ipari szeszgyárak, köztük a temesvári, a mely az u. n. amylo-eljárassal alig számbavehető malátát használ, hanem egy penészgomba-félével végzi ugy a czukrositást, mint a kierjesztést is. De tovább megyek. Ezen a téren valószínűleg nagy meglepetések várhatók, hiszen tudvalévő, hogy ma már Amerikában farostokból készítenek alkoholt, sőt Francziaországban egyes lakoratoriumokban közönséges szénből, kosból készítenek alkoholt. Hát akkor is az ipari szeszgyárak fentartása mellett legyünk, ha oly terményeket dolgoznak fel, melyekhez semmi köze a mezőgazdaságnak ? Ha ezt mind szem előtt tartjuk, akkor azt a helyes álláspontot kell elfogadnunk, hogy csak addig lehet a ipari szeszgyárnak jogosultsága arra, hogy figyelembe vétessék, mig a mezőgazdaság szolgálatában áll. Sokszor hangsúlyozzák, hony mennyire fontos missziót végez az ipari szeszgyártás a munkaadás szempontjából és épen Nagy Sándor t. barátom tegnap azzal érvelt, hogy az ipari szeszgyárakat szocziális szempontból is fenn keU tartani, mert szerinte rendkívül sok munkásnak adnak kenyeret és ha most redukáljuk ezeket az ipari szeszgyárakat, akkor kivándorlás lesz széles e hazában. Hát t. képviselőtársam nagy tévedésben van, a mennyiben nem tudja, hogy ha megszüntetjük ezeket az ipari szeszfőzdéket, akkor a szeszt mezőgazdasági szeszgyárakban fogjuk főzni és erre megint csak munkás kell, még pedig sokkal több munkás. Budapest egyik legnagyobb szeszgyárában, a mely most naponkint — a kontingentált és a nem kontingentált szeszt véve — körülbelül 160—165 hektolitert főz, a munkáslétszáma 120 ember, már beleszámítva a hivatalnokokat is. Egy hat-hét hektolitert produkáló gazdasági szeszgyárban pedig legalább hat-hét munkásra van szükség, ugy hogy ezeknél egészen biztosan feltehetjük, hogy hektoliterenként egy munkásra van szükség. Az egyik oldalon tehát 165 hektolitert állítanak elő 120 munkással, t. i. az ipari szeszgyárakban, a mezőgazdaságnál pedig minden hektoliterre]egy ember esik. Kérdem*: melyik fog akkor nagyobb szocziáhs feladatot végezni, az ipari-e vagy a mezőgazdasági ? A mellett méltóztassék figyelembe venni, hogy a mezőgazdasági szeszgyár nem egész éven 27*
