Képviselőházi napló, 1906. XX. kötet • 1908. junius 5–julius 10.

Ülésnapok - 1906-345

126 345. országos ülés 1908 június 15-én, hétfőn. az intézkedésnek törvénybe iktatását, de természetesen a t. ház az igen t. kultuszminiszter ur álláspontjára helyezkedett. Megmondottam akkor, milyen óriási igazságtalanságok fognak ebből származni, mert azok a közigazgatási bizottságok fegyelmi jogukat nem fogják olyan értelemben gyakorolni, mint a hogy kellene. Például a magyar nyelv oktatására vonatkozólag akkor maga az igen t. kultuszminiszter ur is elismerte, hog3

r nem lehet elvárni, hogy az ott kontemplált eredmény már egy év alatt eléressék, a mint ez nagyon természetes. És mi történt ? 1907. év Julius havában lépett életbe az 1907 : XXVII. t.-cz., tehát csakis a jelen iskolaévre volt érvényben, és megtörtént, hogy azon a czimen, hogy a magyar nyelvben nem érte el a tani tó az abban a törvényben előirt eredményt, a közigazgatási bizottság fegyelmi alá vont egy aradmegyei tanítót és állásától elmozdította őt azon a czimen, hogy ez alatt az egy év alatt nem volt képes elérni a törvényben előirt eredményt. Laehne Hugó : Hazafiatlan volt az a tanitó ; izgatott a magyar állameszme ellen ! (Zaj.) Elnök : Csendet kérek ! Goldis László : Tévedésben van a képviselő ur, az más eset, a hol a tanítót elmozdították állásától, megöltek egy családot anyagilag . . . (Felkiáltások : Hol ?) Aradmegyében. Héderváry Lehel : A régi törvény szerint is kötelező volt a magyar nyelv ! (Zaj.) Elnök : Csendet kérek ! Goldis László : Ebből látszik, hogyan kezelik ezt a fegyelmi jogot a közigazgatási bizottságok. Mégis azt követelik, hogy olyan nagy lelkesedéssel legyünk a magyar nyelv iránt. Ha a magyar nyelv az oka annak, hogy családok fogják elveszteni kenyerüket, elképzelhetik, mil)-en óriási lelkesedés és óriási szeretet lesz a magyar nyelv iránt. Kun Árpád: Nem a magyar nyelv, hanem a magyarság ellen való viselkedés ! Goldis Lászlő : Ebben a törvényjavaslatban tényleg kiegészítését látom annak a törvénynek, a mely ellen akkor is küzdöttem és küzdeni fogok ezentúl is, törvényes eszközökkel természetesen. TJgy látom, hogy ez a törvényjavaslat ugyanazon elvekből indul ki. A segélyt pl. ugyancsak az 1907. évi XXVII. t.-cz. feltételei alapján adja meg az illető hitfelekezeteknek. Már a bizottságban is voltam bátor ráterelni a figyelmet arra a nagy inkonzekvencziára, hogy az állam az illető hitfelekezetektől elvesz bizonyos anyagi erőforrásokat, a melyekkel azok azelőtt rendelkeztek, elveszi a tandijat, és most az állam természetesen csak a polgárokon fogja azt behajtani, mert a saját zsebükből a miniszter urak nem fogják azt a pénzt megfizetni, és visszaadja azt a pénzt a felekezeteknek, de már kamatra, feltételekkel. Azt még értettem és értem, mikor a törvény azt mondotta : fel kell emelni a tanítók fizetését 1000 koronára, és a mely felekezet anyagilag nem képes arra, hogy felemelje, azt az állam segíteni fogja, természetesen bizonyos feltételek mellett. Ez logikailag érthető. De akkor, a mikor olyan segédforrást, a mely ellen senkisem protestált, — mert hiszen a tandijat megfizették, bár elismerem, hogy nem szívesen, hiszen senki sem fizet szívesen, de azért a hitfelekezetük iránti szeretetből és áldozatkészségből a felekezet rendelkezésére bocsátották a hivek azokat a tandijakat, hogy fentarthassák a felekezeti iskolát, — mondom, a midőn ezen segédforrást most elveszi az állam, de az állam pénzéből ismét visszaadja ezt nekik föltétel mellett, ezt én semmiként sem tarthatom helyesnek. Mert, hogy akkor, a midőn arra kényszeritettük őket, hogy magasabb fizetést adjanak a tanítóknak és ha erre képesek nem voltak, az állam kiegészítette a fizetést, hogy akkor kötött ki az állam feltételeket, ezt noha nem tartottam igazságosnak, mégis csak érthetőnek találtam, de midőn most törvény utján az illető felekezettől elveszi az állam a tandijat, és a nyújtott segélyt csakis feltételesen adja, akkor tulajdonképen kamatra adja vissza az illető felekezettől elvett pénzt. Igen sérelmes intézkedései vannak a javaslatnak a felekezetek autonómiája szemj)ontjából. Nem akarok itt különösen arra a szakaszra kitérni, a mely le akarta alacsonyítani a felekezeteket az által, hogy a felekezeti hatóság, az iskolafentartó által kiállított bizonyítványoknál még azt is megköveteli, hogy azokat a polgári hatóság hitelesítse, mert ugy hallottam, hogy ez a rendelkezés a törvényjavaslatból Iá fog maradni. Nem is oda való, mert ez tényleges lekicsinyelése a felekezeti hatóságoknak, a mint azt a bizottságban is kifejtettem és nincs is semmi értelme. De kifogásolnom kell a 6. §. azon rendelkezését, a mely kimondja, hogy azon esetben, hogy ha bizonyos idő alatt az illető hitfelekezet a tandíj szedését, felszólítás daczára sem akarja megszüntetni, akkor az illető iskola bezáratik és abban a községben a felekezet örök időre elveszti azt a jogát, hogy iskolát felállíthasson. Én ebben rácziót nem találok, mert utóvégre az unokákat nern lehet büntetni az apák bűneiért, mert ez mindenféle erkölcsös elvvel ellentétben van. Előfordulhat, t. ház, hogy valamely községnek most élő intéző körei, talán akadékoskodásból, vagy hogy ugy fejezzem ki magamat, daczból a kormánynyal szemben ily módon akarják demonstrálni, hogy nem fogadják el ezt a törvényt; de hogy ezért húsz esztendő múlva, a mikor már egészen más polgárok fognak ott lakni, ne legyen joga az illető felekezetnek iskolát felállítani, ennek a rezonját megtalálni nem tudom, akárhogyan gondolkoztam is felette. Miért veszítse el az a község örökre a jogát, hogy iskolát egyáltalában fölállíthasson ? Hacsak nem az a rezonja ennek az intézkedésnek, hogy lassan-lassan megfoszszuk az összes községeket annak a lehetőségétől, hogy felekezeti iskolákat állithassanak. Csakhogy akkor egy rejtett czél van ebben a törvényben, a melyet nem tudok megérteni, miután a t. kultuszminiszter ur